Mindig voltak, és lesznek generációs különbözőségek, és ebből adódó feszültségek. Ha a mai huszonéves generációt nézzük elmondható, hogy felnőtt egy nemzedék, akik már nem hajlandóak a régi, megszokott családi minták szerint élni. Nekik mást jelent szeretni, kötődni, s ha nem tetszik valami, hátat mernek fordítani. Véleményük van, amit bátran, és félelmek nélkül mernek kimondani. Nincs okuk félni, rettegni, mert nem bántotta őket senki. Olyan időszakban születtek, és nőttek fel, amikor mi, a szüleik több generációs elcsúszásokat szerettünk volna rendbe tenni, és ennek köszönhetően a gyerekeinket szerettük volna megkímélni.
Megkímélni, és megvédeni mindattól, amit nekünk és a szüleinknek is gyerekként meg kellett még tapasztalni. Szigor, fegyelem, tiltás, büntetés, poroszos rend és nevelés. Kiszámított minimumból létezés, nélkülözés. Idő előtt felnőtté válni, túlzott felelősséget vállalni. Gyerekként munkát vállalni, pénzt keresni. Otthonról idő előtt elindulni, és bizonytalan kapcsolatra is igent mondani. Elmenekülni a rosszból, és a bírhatót választani.
Sokan vagyunk, akik eldöntöttük, hogy MI máshogy fogjuk csinálni. Nem tudtuk azt hogyan, csak azt, hogy hogyan nem…
Megengedés, elfogadás, elismerés, kötődés, szeretet. Sokáig megtartani a gyermek éveket. Mindent megadva a nélkülözést kizárni, többet-egyre többet vállalni. Megpróbáltuk elmondani, hogyan lehet úgy élni, hogy ne keljen félni. Hogyan lehet olyan kapcsolatba kerülni, ahol a szeretetet meg lehet élni. Gyökereket és szárnyakat akartunk adni…
…szárnyaikkal megtanultak repülni, és a legtöbben nem akarnak visszatérni. A gyökereket önmagukban megtagadva, önmaguknak mindent, és bármit megengedve, elszabadultan élnek. Saját érdekek, ezekre épülő kapcsolatok jellemzik életüket.
Igen, ők a gyerekeink. És tudom, hogy vannak kivételek…mert mindig vannak kivételek, de nem arról kell beszélni, aki jól működik.
Az előttünk lévő generáció, a szüleink nem értik. Mert szerintük nem így kellett volna csinálni. Nem kellett volna mindent megengedni, agyon szeretni, és mindent megadni nekik. Szerintük mi vagyunk a felelősek azért, amit most el kell szülőként szenvedni. Szerintük mi csináltuk rosszul, hiszen az ő gyerekeik (akik mi vagyunk) ezt nem merik velük megcsinálni. Kioktatnak, és azt mondják, magadnak köszönheted, te engedted meg.
Lehet, hogy te már hónapok, évek óta nem láthattad a saját gyerekedet, lányodat, fiadat, de ha felhívja, megkeresi a nagyanyja, nagyapja, annak nem tud nemet mondani. Vagy nem is akar. Mert téged lát hibásnak. Csak téged hibáztat.
S ha ezt nem lenne elég elviselni, még a szüleid is azt gondolják, és sugallják, hogy ők jobban csinálták, jobb szülők voltak, mint mi…
Én úgy gondolom, hogy nem a szüleink a jobb szülők hozzánk képest, hanem mi vagyunk jobb gyerekek a gyerekeinkhez képest.
Hogy lehet az, hogy mi képesek vagyunk a velünk történtek után is letérdelni, meghajolni, segíteni, támogatni? Honnan merítjük az alázatot ahhoz, hogy a szemükbe tudjunk nézni, és haza tudjunk menni? Mi adja azt az elfogadást, amivel képesek vagyunk mindent ami történt megbocsátani, és kapcsolatot tartani?
Miért van az, hogy mi mindezek után is képesek vagyunk szeretni és kötődni?
…itt vagyunk, érdemes minket megkérdezni…mert valamit mégis csak jól csináltunk. Megőriztük szívünkben a szeretetet, és hittünk a mesében, ami azt mondta, mindig a jónak kell győzedelmeskednie. Megtartottuk jóságunkat, és már türelemmel várjuk, hogy egyszer majd vége lesz a mesénknek, és valaki kimondja: Köszönöm neked, hogy megőrizted a szeretetet, és ezzel feloldottad a generációk közötti feszültséget.
A Szeretet Egyenes Útján járva, hittel a szívedben!
Végtelen szeretettel: Váradi Andrea
