Fáradt vándor…- igaz történet – vagy csak egy mese.

Hatalmas erdő adott otthont a különlegesnél különlegesebb kis lényeknek. Voltak aprócska, és óriási teremtmények. Voltak akiket névvel elláttak, és voltak a név nélküliek. Emberek, állatok, növények, és persze a láthatatlan világból is mindig érkeztek… és volt ő, a fáradt Vándor, aki egy vihar kíséretében érkezett. Az erdő széléhez érve, térdre rogyott, kezéből a papírt kiejtette, és az ájulás mély sötétsége magával vitte.

Az erdő lakói érzékelték az „idegent”. Hírül vitték mindenkinek. Megérkezett! Megérkezett… Gyorsan a segítségére siettek. Várták már ezt a pillanatot, hogy a Vándor haza térjen. Kifeszítettek egy fehér vásznat, ráfektették, és a Szent Helyre vitték. Az aprócska kis lények fényeket gyújtottak. A láthatatlan világ lényei közül Fézi a fák koronáihoz sietett, hogy elmondja nekik, hogy a nagy pillanat elérkezett. Engedjék, hogy a szél hangszerként használhassa lombozatukat, mint ahogy azt már jó ideje gyakorolják. Először finoman, gyengéden, most ennek van  ideje. Fézi karmesterként játszik a széllel. A szél az ő barátja, talán a testvére.

Az asszonyok életet adó forrásvizet melegítenek. Cseppentenek a titkos esszenciából, és a víz szinte életre kel. Alakot ölt, hogy a Vándor testéről, és arcáról a fájdalom, és szenvedés ráncait letörölje. A víz teszi a dolgát. Tisztít, frissít, finoman a Vándor szájához ér, hogy szomjoltó csókjával az ébredést segítse. A Vándor a szájához nyúl, érzi, hogy az élet vize megérintette. Évtizedek teltek el… apró kis gyermek volt, amikor utoljára ezt érezte. Ez volt az utolsó emléke amit magával vitt, mikor a világ hívására felfigyelt.

Fézi jelzett a fáknak, és persze a szélnek, hogy új szimfónia következhet. A madarak is megérkeztek. Most már a fák és a madarak együtt zenélnek. A Vándor egy könnycsepp kíséretében elnehezült szemhéját fel-felnyitotta. Teste fáradt, de tekintete a régi. Fényesebb a csillagoknál, bölcsebb a Holdnál. Fézi közelről is megnézi, mert kíváncsi… Felismeri, üdvözli. De nem történik semmi. A Vándor valamiért észre sem veszi. Közel hajol, véletlenül belép a szemébe, majd megriad. Belelátott a Vándor múltjába, a küzdelembe, a durvaságba. Jeleneteket látott, mintha egy filmbe lépett volna. Hamar gyorsan hátrébb lépett. Ez valami szörnyű, ilyen biztos nem történhet. Most újra kívülről látta a Vándort. Most megértette a könnycseppeket.

Az éltető vízhez sietett, hogy segítsen. Mossa ki ezeket a fájdalmas emlékeket. A víz elmosolyodott, majd mint türelmes tanító elmondta Fézinek, hogy a fájdalmas emlékeket, csak a belső vízzel lehet kimosni, erre vannak a könnyek. Fézi figyelmesen hallgatta a Mesterét… bár nem értette, hogy ha fájdalmas, miért kell emlékként a Vándornak megőriznie. Náluk nem így van, de mindegy. Elfogadja, ha az embereknél ez így természetes.

Odahajolt a Vándor füléhez, ha már nem látja, talán meghallja. Suta módon olyan ügyetlenül lépkedett, hogy már megint egy lépéssel beljebb ment. A hallójáratba esett, és elkezdte hallani a bántó szavakat, és sértéseket. Úgy morajlottak, mint ahogy állítólag az Óceán szokott, legalábbis a szél ezt mesélte, hogy az Óceánnál különös akusztikát képes teremteni. Olyan félelmeteset, hogy még a sötétség árnyai is megijednek.

Fézi hamar, gyorsan kifelé lépkedett. Nem akarja tovább hallgatni ezt az őrületet. Mit tegyen? Próbált közelről fütyülgetni, de a Vándor füle botját sem mozdította, csak mereven nézett maga elé, mintha ez lenne a legfontosabb dolga.

Olyan még nem volt, hogy Fézin bármi is kifogna. Így nem adta fel. Finoman a Vándor szívéhez bújt. Óvatosan, nehogy véletlenül belelépjen vagy beleessen. Ha az a sok szörnyűség volt a szemében és a fülében, akkor óvatosnak kell lennie… vajon mi lehet a szívében? Fényből szőtt kezét a Vándor szívéhez emelte, de nem érzékelte, mintha mellkasa üres lenne. Ez nem lehet! Gondolta mi baj lehet, belépett…

Hahó! Van itt valaki? Sötét volt, és nem érkezett válasz. Hahó Vándor! Semmi… Eszébe jutott, hogy amikor utoljára a tűzzel játszott, megtanította  valamire. Két tenyerét összedörzsölte, és egy aprócska lángot keltett életre. Hideg is volt, sötét is volt, gondolta ez így jó lehet. Megpillantott egy kilincset. Jó ez a tüzes játék gondolta, így máris többet láthat, és egy nagyon kicsit mintha melegebb is lenne. Szóval kilincs…rátette kezét, körülnézett, nehogy azt gondolják hívatlan vendég érkezett. Lenyomta… vagyis lenyomta volna, de valamiért nem ment. Felmászott a kilincsre és ráült, gondolta majd így könnyebb lesz. Aztán puff, a földre esett. Az ajtó résnyire kinyílott előtte. Egy oltárt pillantott meg, és apró fényeket. Egy gyermek képét, és csupa-csupa fehéret. Közelebb lépett, hogy szemügyre vegye, hogy ez mi lehet. Szavak vannak a padlóba vésve. Mintha körömmel vésték volna bele. A fájdalom szavai voltak ezek. Az elveszettnek hitt remény szavai. A szeretet nevében történt bántalmak szavai. Fézi körbenézett újra, hogy lehet, hogy minden ilyen tiszta és fényes idebent, és mégis a padlóba vésett szavak ilyen komorrá tesznek mindent? Gondolta ha már varázserővel született, itt az ideje alkalmazni ezeket. A szavakból a betűket egyesével felszedte, kezébe vette, és egy új szót rakott ki belőle. MEGBOCSÁTÁS. Hm, gondolta ez így sokkal jobb lesz. Hirtelen a mögötte lévő ajtó úgy kivágódott, mintha testvére a szél is itt lenne. Az oltár fénye beragyogta az egész teret. Úgy hallotta, mintha vízesés lenne a közelben. Az oltáron a gyerek képe életre kelt. Pörgött, táncolt, és lemásolta a szavakat, amiket Fézi a padlóra tett. Körbe szórta vele az egész szívet.

Fézi boldog volt, és hátrébb lépett. Hirtelen a vízeséshez érkezett. Felpillantott, és meglátta, hogy a vízesést a Vándor könnyeivel teremtette. Az éltető vízre pillantott, és a Mester rákacsintott. Megtörtént a csoda!

Fézi azt mondta, hogy a vízesés hetekig tartott. Meg kellett tanulnia úszni, de nem bánja. A Vándor teste megfiatalodott, Lelke meggyógyult. Felkereste az erdő őrét, mert úgy hallotta, hogy nála van az a papír, melyet érkezésénél elejtett. Az erdő őre azt mondta, hogy azt a lapot elégette, mert annyira fájó volt a történet melyet a Vándor útközben írt, hogy nem teheti meg, hogy megőrizze. Helyette inkább adott egy tiszta lapot, hogy a Vándor új történetet tudjon írni.

A Vándor kezébe vette a lapot, persze Fézi ott ült a vállán, és igen, már jól látták egymást. Szóval kezébe vette a lapot, és Fézi súgott: „ Megbocsátás” legyen ez az első, és az utolsó szó.

Végtelen szeretettel: Dömötör Aletta

www.talentumok.com

%d blogger ezt kedveli: