Ha tehetném, jobbá tenném az életed.

Valahogy úgy kezdődnek a kapcsolódásaim, hogy látok valami mélyről jövő fájdalmat a szemedben, és úgy gondolom, úgy érzem, hogy valamit tehetnék érted, hogy legalább egy kicsit könnyebb legyen neked, hogy a létezés nyomasztó szorításából egy-egy pillanatra fellélegezhess. Ha ott vagyok, ha melletted vagyok, ha a megfelelő pillanatban megérintelek, vagy megölellek, akkor a fájdalmadra gyógyír lehetek. Hallgatlak, figyellek, a könnyeket veled együtt ejtem. Ezekben a pillanatokban nyer az én életem is értelmet. Nem hagylak magadra, észreveszlek.

Megérint mások fájdalma, megérint a fájdalmad. Ha tehetném, kitépnék magamból egy darabot, hogy neked könnyebb legyen, hogy gyógyulhasson a Lelked. Talán még a Lelkemet is kitépném, és odaadnám neked, vagy csak egy darabját, annyit, amennyit még elviselsz. Azt érzem, hogy adnom kell magamból valamit, mert eddig mindenki elment melletted. Nem láttak meg, vagy csak nem vettek komolyan téged. Én látlak, és komolyan veszlek. Amíg te nem érzel magaddal együtt, addig én itt leszek, hogy együtt érezzek veled.

Így kezdődik minden kapcsolódás, barátság, szerelem. Azt érzem, hogy van valami amivel jobbá tehetem az életed. Próbálom sokféleképpen. Ha kell csendesen, ha kell, szavaimmal bátorítalak téged. Ha szeretnéd veled együtt sírok, vagy veled együtt nevetek. Ha beszélgetni akarsz, beszélj hozzám, meghallgatlak téged. Bármit odaadnék a kapcsolódásért cserébe. Ha kell, lemondok magamról, érted megteszem. Engedd, hogy jóvá tehessem mindazt, amit mások elkövettek ellened. Ha szeretnéd, mások helyett is szeretlek. Hidd el, nekem nem fáradtság az, hogy téged szerethetlek.

Miért lépsz hátrébb? Mi történik veled? Nem jól szeretlek, vagy vigasztaló szavaim csak újabb sebeket ejtenek a szíveden?

Látom, hogy távolodsz. Mindig csak egyet lépsz hátrébb tőlem. Talán sok vagyok, vagy csak magányra van szükséged. Szemeidben még mindig látom a fájdalmad, Lelked még kapaszkodna a Lelkembe, de már nem figyeled a Lelkedet, nem a szíved szerint cselekszel. Te haragszol magadra, én haragszom magamra. Aztán haragszunk egymásra.

Csalódtam magamban, kevés voltam. Szerettem volna jobbá tenni az életedet, de valamiért nem tudtam. Szerettem volna feledtetni a bánatod, de a fájdalmak makacsul hozzád tapadtak. Talán pillanatokra szebbé tehettem, de valamiért mégsem változott meg az életed. Újra, és újra ugyanazok a problémák, emberek, helyzetek, végig gyalogolnak a Lelkeden.

…és én magamat kérdőjelezem meg. Mit tehettem volna érted? Él bennem a pillanat, amikor megismerhettelek, amikor megmutattad magad nekem. Újra élem a fájdalmadat, most már a saját szenvedésemmel, mert elveszítettelek…

…és közben én magam is elvesztem. Magamba roskadok, és az élet értelmét keresem. Talán újra kapcsolódnom kellene, de még nem merek. Nem érzem magam elég erősnek egy újabb töréssel szemben, és nem érzem magam elég lágynak, hogy a szeretet feloldozhasson engem. Most még hiába valónak tűnik minden. Kapcsolódni kellene, de még félek. Az a legszomorúbb, hogy még mindig ugyanazt a fájdalmat cipeled. Nem tudom, hogy mit kellett volna tennem. A szívem szakad meg érted. Kapcsolódnom kellene, de félek tőled. Félek, hogy újra meg kell élnem. Nem a fájdalmadat, mert azt bármikor megtenném érted, hanem az elvesztésed. Félek, hogy újra, és újra elveszítelek téged.

Félek a találkozásoktól, mert magukban rejtik a veszteség fenyegető sugallatát. Elmenekülök az elvesztésed elől. Menekülök előled, pedig te nem vársz semmire, csak hogy ott legyek melletted, amikor azt érzed, rám van szükséged.

Végtelen szeretettel: Dömötör Aletta

www.talentumok.com 

%d blogger ezt kedveli: