Érdekes érzés nézni egy arcot. Látni a szemeket. Fel szoktam magamban tenni a kérdést: „Ki van ott bent?” „Ki néz ki rám?” Annyira sebezhető és érzékeny az ember, és mi úgy teszünk, mintha érzések nélküli lenne az élet.
A szem a Lélek tükre, legalábbis így kellene lennie, de az utóbbi időben a fájdalmak temetője lett. A meg nem élt fájdalom, a lehasított fájdalom, a ki nem mondott fájdalom. Az egyedüllét fájdalma. A magány hatalmassága. A szemeid azt üzenik bajban vagy. Veszélyen a Lélek, talán veszélyen az élet.
… és mindeközben úgy teszel, mintha téged semmi sem érne el. Kemény vagy, megkeményedett a szíved. A viselkedésed elutasító és úgy teszel, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.
Megtévesztesz mindaddig, amíg nem látlak újra téged, amíg a szemembe nem nézel. A szemed elárul téged. Megmutatja a Lélek fájdalmát a védő faladon innen.
Talán úgy élsz, hogy az érzéseket már rég megtagadtad, kirekesztetted, de tudd, hogy a tekinteted elárul téged. Amíg nem nézel szembe a fájdalmaiddal, addig a felépített falad csak egyre erősebb lesz, és a szemedbe zárt fájdalom ettől nem gyógyul meg.
Aki tud olvasni a szemek üzenetében, az mindig látni fogja, hogy ki van ott bent.
Végtelen szeretettel: Dömötör Aletta
