Felismerni egymás történetében önmagunkat. Úgy érzeni, hogy van valaki, akivel szavak nélkül is meg tudjuk egymást érteni, hiszen a körülmények ezt mutatják, hogy ő pont ugyanazt élte meg, amit én. Ő pont azt kapta az élettől, amit én, és pont attól fosztotta meg a sors amitől engem is. Gondolok itt arra, hogy mindketten gyerekként veszítettük el valamelyik szülőnket, vagy apa nélkül kellett felnőni, vagy anya nélkül kellett felnőni, vagy a nagymama nevelt minket, vagy neki is meghalt a testvére, őt is molesztálták gyerek korában stb…
A felismerés haza vezeti a Lelket egy olyan Térbe, ahol soha többé nem kell egyedül lennünk, soha többé nem kell a magányunkat megélnünk. Megérkezett az életünkbe egy ember, a mi emberünk.
Ezekből a felismert sorsokból szoktak párkapcsolatok születni, melynek a kölcsönös sajnálaton nyugvó megértés az alapja. Úgy érezzük, hogy két hasonló összeillik, és az egyformaság könnyedségével leélhető egy élet.
Mert ő pont ugyanazt élte meg, mint te. Pont ugyanaz a sorsa, mint neked… De! ő nem te vagy, nem ugyanaz a két ember. A szavak nélküli csendes megértés a kommunikáció hiányához vezetett. Nem beszélgettetek, nem ismertétek meg egymást. Csak látszólag ugyanaz a sorsotok, de ha megosztottátok volna egymással azt, hogy ki hogy élte meg, az adott élethelyzetet, akkor felfedezhettétek volna a különbözőségeket. A történet már- már megegyezően hasonló, mégis mindkettőtöknek máshova talált be. Mindketten másképp lettetek másmilyenek utána. Másban lettetek gyengék, másban lettetek erősek.
Mi emberek úgy működünk, hogy akivel szeretnénk kapcsolódni, azzal az emberrel amikor összehasonlítjuk önmagunkat, akkor azt keressük benne, ami bennünk is bennünk van. Keressük a hasonlóságot. A metszéspontot, ami a kapcsolatunk alapját adja. Akit el akarunk kerülni, mert látszólag nem szimpatikus, vagy egyenesen ellenszenves, azzal az emberrel kapcsolatban a különbözőségeinket sorolgatjuk, hogy le tudjuk magunkról választani. Az is lehet, hogy először olyan mint én, és aztán történik valami, ki akarjuk rakni az életünkből, és egyből más mint én lesz belőle.
Hosszú évek házasságainak alapja tud ez lenni. Feltételezett olyan mint te, de közben mégis két külön világ vagytok, két külön értékrenddel, melynek eredménye egy óriási feszültség, tele ki nem mondott szavakkal, érzésekkel. A sajnálatra épült kapcsolatok nagyon veszélyesek a Léleknek. Fárasztó, és elfogy bele az ember, nem marad más, csak az önös érdek.
Mert tudod, abban a pillanatban, amikor a másik ember megmutatja neked azt a sorsot, amit meg kellett élnie, akkor egy olyan világba vezet be, mely megérinti a szívedet, és beleszeretsz. Beleszeretsz a fájdalmába, az érzékenységébe. Meglátod az érzőt, az embert… Aztán telik az idő, telnek az évek, vagy akár az évtizedek, és te csak abban az első pillanatban kaptad őt meg. Azóta sem találod. Nem mutatja meg önmagát, nem fejezi ki az érzéseit neked. Elveszítetted őt, akinek az ölelő sorsában azt gondoltad, hogy leélheted az életed.
Egy napon aztán kimondod: „megsajnáltam, és azt gondoltam jó páros lehetünk, hiszen neki ugyanazt kellett megélni, mint nekem.” Ebben igazad is van, de én csak annyit tennék hozzá, hogy lehet, hogy ugyanazt, de ő mégis másképp élte meg. Lehet, hogy neki ott akkor egy életre bezárult a szíve, és te arra tetted fel az életed, hogy valahogy boldoggá tegyél egy olyan embert, aki soha többé nem akart már boldog lenni, és így lettetek mindketten boldogtalan és elkeseredett emberek.
Végtelen szeretettel: Dömötör Aletta
