Szeretlek, mert létezel…

Szükségünk van emlékeztetőkre, hogy visszatérhessünk a lényeghez. A világ, az élet elhangol önmagunktól, minket. Kibillent a belső egyensúlyi állapotunkból, és ezzel elveszítjük a legértékesebb képességeinket. Eltávolodunk az érzéseinktől, a megértéstől, szeretettől. Hideg, kemény szívvel barangolunk az életünkben. Bezárkózva, fázva, a reménytelenség érzésébe burkolózva…és mindeközben valahol mélyen belül, mindig keresünk…

Keressük azokat a benyomásokat, pillanatokat, melyektől ha csak pillanatokra is, de jobban érezhetjük magunkat. Próbálkozunk, közeledünk, segítünk, megismerünk, megengedünk. Új helyzeteket, és új embereket keresünk. Ismeretlenségünk a rejtekünk. Itt nincs mit veszítenünk.

Nem kellenek előre kitalált párbeszédek, nem figyelik árgus szemekkel, hogy egy adott helyzetben mit rontasz el. Nem várnak tőled semmit, egyszerűen csak örülnek, hogy megismerhetnek, hogy veled lehetnek. Neked szentelik az idejüket, figyelmüket, az elfogadásukat, szeretetüket. Szótlanul mondják el a lényeget, tanítják a feltétel nélkülihez hasonló, megengedő szeretetet.

Az első pillanatban is éreztelek, és tudtam, hogy találkoztunk már…hogy hol? Erre nem emlékszem. Még az is lehet, gondoltam, hogy egy előző életben. Finoman szomorú tekinteted elérte a szívemet. A sorsodat megismerve szomorú lettem, és a segítés kényszerét éreztem. Akartam, hogy neked jobb lehessen. De miért akarom? Miért gondolom, hogy attól amit én képzelek, jobb lesz neked? Világok választank el minket egymástól, én nem ismerem a tiédet, és te sem ismered az enyémet. Azt gondoltam, hogy az én világomban egyszerűbb, és jobb lehet az életed, de aztán egészen gyorsan ráébredtem, hogy a világ amiben élsz, a te sorsod, a te életed. Nem látom a szemedben az elégedetlenséget, a hiányt, nem látok kérdéseket sem. Nyugalmat látok, higgadt megértést, elfogadást, alázatot, szerénységet.

Tanulok tőled. Tanítasz engem. Megmutatod, hogy az életet élni másként is lehet. Egyszerűen, bölcsességgel, együttérzéssel.

Látlak téged, és tudom, hogy te is látsz engem. Érzem, hogy felismertük egymást, vagy talán egymásban valakit, akit nagyon szerettünk, de aztán elveszítettünk ebben az életben… látom benned a fiamat, és érzem magamban az anyát, aki feltétel nélkül, és teljes megengedéssel szeret. Szeret, pusztán azért, mert létezel.

A szívem közepében érezlek, pont úgy mint a saját fiamat, és pontosan úgy ahogy őt is, mindenhova magammal viszlek. Megmutatom ezt a világot, az én világomat neked, és hiszem, hogy amikor véletlenül találkozik egy pillanatra a tekintetünk, te is pontosan ugyanezt érzed: „Hogy Isten tudja miért, de benne vagy a szívem közepében, és nagyon szeretlek téged!”

Együttérző szeretettel: Váradi Andrea

http://www.talentumok.com

%d bloggers like this: