Olyan más, olyan nagyon más a világ. Sűrűbb lett a sötétség, mélyebbek az éjszakák. Árnyak kísérnek, eddig csak jöttek-mentek, most mindenhol ott vannak, mintha keresnének. Valakit, valamit, amit betölthetnek. Életet. Elkövetkező lehetőséget. Újat, mert a régiről lemaradtak. Kísérnek, kísértenek, valakiért ide jöttek, eljöttek, még az is lehet, hogy érted vagy értem. Olyanok, mint éhes szellemek, sosem laknak jól semmivel, étvágyuk hatalmas, és csak magukra gondolnak. Mindent, ami az útjukba kerül, felfalnak.
Nézem, keresem, kutatom a válaszokat… honnan jöttek, és mit akarnak? Meddig tart?
Félő, szorongó tekintetekből mára kiüresedett, semmit mondó, ugyanakkor kérő, könyörgő, kuncsorgó nézés lett. Rád néz, téged kér, hogy segíts végre…de hangját nem hallod, nem hallhatod. Az egyetlen esélye, ha meglátod. Meglátod, és felismered, hogy ő következő, akiért eljöttek, akit elvihetnek. Démoni energiák, láthatatlan lények. Talán egy másik világból jöttek, de még az is lehet, hogy mindig jelen voltak, csak eddig nem vettük észre. Lehet, hogy eddig békességben éltek, és az is lehet, hogy valami felbőszítette őket.
Más világ van…megváltozott minden. Nincs már értéke, szerepe a jónak, a szeretetnek, a tiszteletnek, becsületnek. Nincs értéke az ígéretnek. Nem számít már semmi sem…talán valaminek vége.
Valaminek vége van, és ha vége, akkor a más világba lépünk be. Egy másik világba, oda, ahol az eltűnt, elfelejtett emlékeink vannak. Emlékek, melyek egykor szépek voltak, minket szolgáltak, majd valamiért eltűntek. Elhagytak minket, elfelejtettük őket. Ha fontos volt, hogy történhetett? Hogy adhattuk oda, hogy temethettük el?
Valami, valaki elterelte a figyelmünket. A figyelmünkre éhezett, követett, majd elrabolta életünket. Gondolatok sokasága, és rengeteg érzelem…majd csend, sűrű csend. Kiüresedett érzések, elveszett ötletek, gondolatok nélküli, kiüresedett fej. Elmélázó, kereső tekintet. Áldozattá válva bolyongsz a semmiben. Keresel. Valamit, ami elveszett. A világodat, a régit, ami jó volt, amit szerettél, amit elvesztettél. A más világ lényei látnak, és követnek. Tudják, hogy minden elveszett benned, hogy csak bolyongsz, és keresel. Észre sem veszed, amikor a közeledben vannak, amikor szinte megszállnak, és ezáltal működtetnek téged, életedet. Helyetted ő beszél már, ő akar, követel, használja testedet, mint egy megüresedett albérletet.
Erőt, és energiát akar tőled. Életet. Az életedet veszi el, ő éli helyetted. Ő tudja mit akar… téged, és engem. Mindenkit, akit csak lehet. Egyre többet, mert egyre éhesebb. S közben csak az látszik a derengő szürke ködben, hogy a világban egyre nagyobb a káosz, egyre veszélyesebb, egyre szeretetlenebb. Ez az ami látszik, ami mutatja, hogy valaminek, egy régi, és értékekkel teli világnak egyre jobban vége van…
Mit tehetsz? Mit tehetek? Hogy védhetjük meg magunkat az ártó erőkkel szemben?
Összefogással, fénnyel, szeretettel. Ígérettel. Azzal az ígérettel, hogy a legnagyobb sötétségben is elindulunk, ha mennünk kell. Alázattal, hittel, becsülettel a szívünkben elindulunk azon az úton, amiért leszülettünk egyszer. Felfedezni, segíteni, és jobbá tenni a világot, segítve benne az embert.
Nem maradhat mindenki hátra…vannak, akiknek most indulni kell…és azoknak akik keresnének, hagyj egy üzenetet hátra:
„Elmentem, ebben a világban nincs helyem…keresd a fényt, s ha meglátod, benne megtalálsz engem!”
Végtelen szeretettel: Váradi Andrea
