Megfigyelheted, hogy amikor a halál minősége belép az életedbe, valahogy közelebb kerül a Lélek benned. Hihetetlen belső erőre teszünk ilyenkor szert, nem tudjuk, nem értjük, hogy honnan, miből merítjük azt az erőt, amivel tovább tudunk élni, lépni. A Lélek jelenléte, segítsége Fényt hoz az életünkbe, és olyan felismerésekre tehetünk ezáltal szert, melyek által gyógyulni vagyunk képesek. Fel tudunk állni, lábunkat meg tudjuk emelni, tovább tudunk lépni. Vannak olyanok is, akik a halál veszteség után maguk is szeretnének meghalni. Megtehetné, de nem teszi. Valami itt tartja, nem engedi. Nem kényszeríti, nem zsarolja, nem követeli, a választást a Lélek mindig megengedi, és tőled kéri… a legtöbben egy ilyen helyzetben itt maradnak, mert megértik, hogy ezzel a veszteséggel együtt is, lehet tovább élni, létezni. Már nem úgy, de lehet… van tovább, van élet.
Mi történik akkor amikor nem a halál jelenlétével szenvedünk el veszteségeket? Egyáltalán vannak ilyennek? Vannak veszteségeink melyeket az élet természetes folyamatai közben szenvedünk el. Hozzátartoznak az élethez, az idő előrehaladtával meg kell, hogy történjenek. Ilyen lehet például a testvér érkezése a gyermeknek, aki a testvér érkezése miatt a saját, egyetlen gyermek pozícióját elvesztette. Ide tartoznak az életszakaszokhoz tartozó veszteségek, amikor a családból közösségbe kerül a gyerek, az óvodából-iskolába lépés, barátok, elvesztése. Majd a gyermekkor elvesztése, amikor belépünk a felnőtt életbe. Társak, barátok, kollégák, pozíciók, az életünk legkülönbözőbb helyzeteiben elszenvedett veszteségek.
Az Életveszteségeknél, én így neveztem el, egyszerűen lefagyunk, megdermed minden. Meghal egy rész bennünk, ledermedünk. Meghal, összetörik bennünk az, amit megálmodtunk. Megálmodtunk egy helyzetet, amit valaki mással együtt élhetünk meg. Megálmodtuk, kiterveltük, majd egyszer csak elveszítjük. Ő, a másik, vagy az adott helyzet nem hal meg, nem válik köddé, mégis lehetetlenné válik. Ebben a pillanatban talajt vesztünk, intenzíven szenvedni kezdünk, magunkat hibáztatjuk, és olyan mélyre süllyedünk, hogy teljesen, és egészében elveszítjük önbecsülésünk. Amikor megszűnik a közös reménye, a veled, az együtt, ott, akkor meghal az álom bennünk. Az álom, ami működtetett, ami erőt, és hitet adott, ami maga volt az élet. Az álom, amit a Lélek hívott életre. A Lélek üzente, hogyan is lehetne…és te elhitted, megpróbáltad, mindent megtettél érte. Mégis elveszíted. Miért? Mert lejárt az ideje. Vége van, eddig tartott, elfogyott, nincs már értelme.
Sokan vagyunk, akik rengeteg életveszteséget elszenvedtünk, lefagytunk, megdermedtünk, és ezzel együtt is élünk. Nincs mit tennünk, tovább kell lépnünk, de ahhoz, hogy ez megtörténhessen előbb fel kell olvadjunk, fel kell engedjünk. Meg kell látnunk, hogy veszteségeinkkel, és elveszített álmainkkal, megcsonkított önbecsülésünkkel együtt is teljesek vagyunk. Mindaddig amíg itt vagyunk az életben, van dolgunk, van feladatunk. Kapcsolódhatunk. Segítséget kérhetünk. Gyógyulhatunk, álmodhatunk, tervezhetünk. És igen, tudhatjuk, hogy lesz még újabb veszteségünk, és erre már felkészülhetünk.
Ideje szembenéznünk azzal az igazsággal, hogy ha veszteségeink következtében meghaltak részek bennünk, akkor őket meg kell gyászolnunk. S ha meghaltak, akkor amíg ez megtörtént, amíg a veszteséget elszenvedtük, a Lélek ott volt velünk. S ha a Lélek velünk, akkor lehet választani, dönteni, majd lépni. Már nem úgy, de lehet. Van tovább, van hova, van kivel.
Élet, és halál a két legeslegnagyobb energia. Együtt mozognak, és amikor egy pillanatban meghal valaki, valahol-valaki megszületik. Benned is ez történik. Amikor meghal egy rész bennünk, egy másik megszületik. Élet, és halál folyamatos körforgása, természetes mozgása, áramlása. Ez az életünk, ez az élet, és mától a traumát hívhatod egyszerűen változásnak is, mert a változást elfogadni sokkal könnyebb!
Nem kell megvárnod a tavaszt, hogy a hosszú tél után kiengedj! Teremts magadban tavaszt, álmodj virágzást, bőséges termést, aratást, és fogadd el amit a Sors szán neked!
Végtelen szeretettel: Váradi Andrea
