Szerep összeomlás… Hogyan, és miért lesznek a felnőttek újra gyerekek?

Életünket ránk ruházott, és magunk által vállalt szerepeink szerint éljük. Az, hogy gyerekek vagyunk-e, vagy már felnőttek, elsősorban az idő függvénye. Eljön az ideje, amikor felnőtté lesz a gyerek. Felnőtté válik, és elindul a saját életébe. Elindul, hogy tapasztaljon, tanuljon, elbukjon, majd felálljon, ezáltal megerősödjön. Megtanul lemondani, kivárni, odaadni, felajánlani, csak úgy megtenni, csak úgy szeretni, lelkesedni, örülni, extázisba, szerelembe esni. Megtanul az Én-ből, a Mi-ben gondolkozni, érezni, élni. Ráébred, hogy egyedül nem jó lenni, párját keresi, majd fészket rak, családot alapít. Helyzetek, emberek, lehetőségek, döntések. Mindezeknek köszönhetően megtanulunk felelősséget vállalni, elköteleződni, önmagunkhoz bármi áron őszintének lenni, és amikor mindezek az érzések együttesen megszületnek bennünk, akkor érezhetjük először teljességében, hogy Szabadok lettünk. Szabaddá vált az életünk, hiszen mi magunk döntünk mindenben.

A magunkra ruházott felelősség által eldönthetjük, hogy mikor-meddig megyünk el, miben veszünk részt, és miben nem. Megtehetünk bármit, vállalva a következményeket. A felnőtt, szabad élet, az Ok-Okozat összefüggésrendszere. Mindennek amit teszünk, vagy amit elmulasztunk megtenni, következménye van, amiért nekünk kell elszámolni. A Sors minket kér számon, és ha kell figyelmeztet, büntet. Térdre kényszerítheti életünket, akár hetekre, hónapokra, évekre sarokba szorítva érezhetjük magunkat, úgy érezhetjük, hogy elvett tőlünk számunkra fontos dolgokat, és nem csak a számunkra fontos emberektől, helyzetektől fosztott meg minket, hanem elvette teremtő, helyzetmegoldó képességünket… Mit teszünk ilyenkor? Összeomlunk… Időlegesen, vagy teljesen összeomlik felnőtt szerepünk, és újra gyermekké leszünk.

Várjuk, hogy valaki észrevegye kiszolgáltatott helyzetünket, és azt mondja végre: Gyere, én segítek neked! Nem tudunk döntést hozni, nem látjuk az alagút végét, hogy merre kellene lépni. Nincsenek ötleteink. Nem tudjuk merre felé induljunk el, hogy segítséget kérjünk. Megrekedünk… és itt kezdődik el, hogy önmagunknak elkezdünk hazudni. Önmagunk elől is eltitkolt lehetőségek, kiutak tűnnek el a semmiben. Ami a kiutat jelenthetné, a kezét nyújtó másik felnőtt ember, barát, egyenrangú társ már láthatatlan. Biztonságért üvöltő belső világunkban egyetlen stabil pont marad, a szüleink. Azt gondoljuk, ők az egyetlenek akik segíthetnek. És itt, ezen a ponton visszafordulunk, és beteljesedik szerep összeomlásunk. Elveszítjük a felnőtt élet kiváltságait, és újra gyermekké válunk.

Hagyjuk, és engedjük, hogy újra ők segítsenek, de ennek ára, hogy bármit megtehetnek veled. Számon kérhet, ellenőrizhet, megmondhatja még azt is, hogy te mit akarj, és kötelezhet, hogy megtedd azt, amit elvár tőled. Megteheti, hiszen ettől a pillanattól kezdve ő vállal felelősséget érted, helyetted. Ő az, aki elköteleződik egy régi-új szerepben, hogy neked segítsen, ő az aki őszintén megélt érzéseit, gondolatait elmondja neked, ő maradt szabad ember, amíg te újra kiszolgáltatott lettél vele szemben. Ha azt gondolnánk, hogy mindez csak a gyereknek veszteség, tévedünk… a szülő is veszít, hiszen ahhoz, hogy újra el tudja látni szülői feladatait, bizonyos szerepeiről neki is le kell mondani. Időn túl visszavett szülői szerepéért cserébe odaadja felnőtt élete bizonyos elemeit, szereplőit, energiáit. Mégis megteszi, hiszen a gyereke kéri… nem tud nemet mondani, nem akarja cserben hagyni, megbántani.

Mi a jó irány, merre lehetne ellépni? Mit tehetünk, amikor úgy érezzük, hogy megrekedtünk, és képtelenek vagyunk tovább lépni?

Segítséget kell tudni kérni, egyenrangú felnőtt emberektől, barátoktól, ismerősöktől, tanácsadóktól, segítőktől, a lényeg, hogy ne jussunk el odáig, hogy a gyerek szerepébe kényszerüljünk visszalépni.

Aki baj, bánat idején egyenrangú kapcsolatokból építkezik, az hamar talpra állhat, mert a másik nem tartja meg, csak segíti. Támogat, és nem tesz meg helyetted semmit. Nem vállalja át a te felelősségedet, biztat, hogy hozd meg döntéseidet, emlékezz álmaidra, céljaidra, és valósítsd azokat meg. Felemel, és aztán elenged. Elvárja, hogy te lépj, nem lép helyetted. Mindezért cserébe nem kér számon, nem uralkodik életed felett. Meghagyja szabadságodat, és mindig arra emlékeztet, hogy képes vagy rá, meg tudod tenni, neked is szokott sikerülni…

A felnőttekből újra gyerekszerepbe süllyedt emberek nem is tudják, hogy a látszólag egyszerű, és elsősorban kényelmes döntés oltárán a mindannyiunk számára legértékesebb értékeket áldozzák fel: szabadság, felelősségvállalás, őszinteség, elköteleződés.

Ha azt mondanám neked, hogy ha visszafordulsz, és újra gyermekké válsz a biztonság reményében, hogy ezért oda kell adnod a szabadságodat, teremtő képességedet, erődet, szenvedélyedet, képességedet arra, hogy társ lehess, fel kell áldoznod érte az őszinte belső érzéseidet, gondolataidat, érzéseidet, akkor is megtennéd ezt?

… szinte hallom ahogy azt mondod: Ha muszáj, akkor egy időre… De honnan tudhatod, hogy utána újra sikerülhet? Honnan tudod, hogy ha most nem tudtad megoldani, most nem tudtál felállni, és tovább menni, akkor majd később meg tudod tenni?! Honnan tudod, hogy a szülők újra el fognak engedni az életbe, és most a segítségért cserébe esetleg nem azt kérik, hogy maradj velük “örökre”. Ezt is megtehetik. Hiszen segítettek neked. Megmentettek. Közben ők megöregedtek, esetleg meg is betegedtek. Ki más segíthetne, mint te, aki úgyis ott vagy velük, és nincs saját életed. Látod? Így veszik el az életed, így tűnsz el a semmiben…észre sem veszed, azt gondolod, te csak pihenni mentél haza, hogy aztán újra nekiindulhass… és aztán az is lehet, hogy soha többet nem indulsz útnak.

Az élet mindig tartogat számunkra meglepetéseket, de hinnünk kell, hogy mindig ad megoldásokat is, egy-egy helyzet megoldásához. Igen, a megoldáshoz, és nem a feladáshoz! Amíg meg akarod oldani, addig mindig lesznek emberek, és ötletek, hogyan mehetsz tovább, hogyan állhatsz fel.

A szerep összeomlás ott kezdődik el, amikor magadban feladod, nem akarsz tovább menni, összeroskadsz a teher súlya alatt. Szerep összeomlása igazából csak annak lehet, aki még nem nőtt fel az élethez, nem lett valódi felnőtt ember. Itt az ideje, hogy szembenézz magaddal a tükörben, és feltedd a kérdéseket…

Ott maradsz megrekedve anyu és apu gyerekeként az ő világukban, vagy elindulsz végre?

Mit nyerhetsz? Szabadságot, társakat az úton, őszinte érzéseket, gondolatokat.

Mit veszíthetsz, ha maradsz? A szabad életedet! 

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea

www.talentumok.com

 

%d blogger ezt kedveli: