Mindenki életében vannak olyan találkozások, melyekről azt gondoljuk, vagy érezzük, hogy talán soha nem szabadott volna megtörténnie, és ezekben a találkozásokban, vannak olyan helyzetek, melyeknek szintén nem szabadott volna megtörténnie. Valahogy érezzük a zsigereinkben, hogy valami nincs rendben. Győzködjük magunkat, hogy találkozzunk, hogy beszéljünk a másikkal. Talán velünk nem teszi meg azt, amit másokkal megtett. Hinni akarunk és bízni benne. Pedig tisztán látjuk, hogy kivel mit tett az életében. Ő maga mondta el. Ő maga árulta el önmagát, és mégis bizalmat szavazunk. Azt gondoljuk, velünk más lesz. Velünk jó lesz, hogy majd mi leszünk a kivételek, hogy a velünk való találkozás után soha többé nem ártana senkinek. Hiszünk a szeretetben, ő pedig gyűlöli a szeretetet. Betekintést adsz a kapcsolataidba, az életedbe, amitől ő irigy és féltékeny lesz.
Aztán amikor a legnagyobb kihívásokkal nézel szemben, akkor ő ösztönösen kiszagolva ezt, a legnagyobb gyomrost adja neked. Egy olyan ütést, melytől hónapokig „eszméletlenül” fekszel. Valami olyat tört el benned, aminek soha nem kellett volna eltörnie, aminek sohasem szabadott volna megtörténnie. Ennek hatására te megkérdőjelezed a legelső találkozást, hiszen talán már annak sem szabadott volna megtörténnie.
… de az életed nem állt meg. Eszméletlen állapotodból szép lassan újra tudatodra ébredsz. Felállsz a padlóról, önmagadat, és darabokra hullott életedet összeszeded, és újra hiszel.
Tovább lépsz, de a törés nyomai megmaradnak benned. Veszel egy mély levegőt, és abban bízol, hogy mostantól másképp lehet, de a fájdalom nyomot hagy a Lélekben.
Végtelen szeretettel: Dömötör Aletta
