Búcsú helyett…

…egy 19 éves csodálatos fiú, Balázs emlékére…

Van, hogy nincsenek szavak. Van, hogy nincs helye szavaknak. Van, amikor csak az érzések maradnak, és az érzésekből a fájdalmak ordítanak. Ma egy ilyen nap van, mert búcsúznunk kellene tőled. Elmentél, Feszülettél, számodra a mi közös történetünknek vége lett. Van olyan pillanat amit a szülőknek nem lenne szabad megélnie, és ez a pillanat most pontosan az…

Búcsúznunk kellene, de nincsenek szavak, melyekkel kifejezhetnénk fájdalmunkat, amit hiányod miatt érzünk minden nap. Talán tudtuk, lehet, hogy csak sejtettük, hogy megtörténik mindez, de a remény ami szülői szívünket mindvégig betöltötte, felülírta kétségeinket. Hittünk, bíztunk, biztattunk téged. Kértünk, könyörögtünk, hogy légy erős, tarts ki, adj mindent bele… s közben láttuk ahogy elfogy, eltűnik a bizalmad, megfárad tested, szemeidben megjelent a kimondatlan kérés: Engedjétek meg, hogy Hazatérjek… sosem mondtad hangosan, mert sokkal több volt benned a szeretet annál, mint hogy saját érdekeidet képviseld. Lehajtott fejjel mentél tovább, sokszor már csak bandukoltál. Nem lázadtál, nem hangoskodtál, csendben szolgáltál. Életeddel, lényeddel mindannyiunk számára példát mutattál.

Úgy kezdődött, hogy vágytunk rád, és te akkor ránk igent mondtál. Nekünk voltál, velünk voltál, különleges lényeddel sok mindent tanítottál. Szeretetre, és gondoskodásra vágytál, cserébe mindezért feltétel nélküli szeretetet adtál, és egy számunkra különleges világot mutattál. Nem csak egy fiú, egy tiszta Lélek voltál. Lélek, aki tudta, hogy miért, és miért pont oda… aki nem kérdezett, mert tudta a válaszokat… aki tanítani jött, segíteni másokat. Lélek egy fiúban, egy földi pokolban, milliónyi kérdésbe gubózott, félelmektől rettegő világban. Itt voltál, mert amikor vágytunk rád, te igent mondtál.

Búcsúznunk kellene, de ha elbúcsúzunk, valami véget ér, soha nem lesz már… a búcsú után így ahogy most érzünk, és látunk téged, sosem lesz már. Az életünk állandó változás, és minden változásban ott van a kimondatlan búcsúzás. Az élet sokszor fáj, mert az életünk nem más, mint állandó búcsúzás. Elköszönés, és találkozás.

Búcsúznunk kell, mert a búcsú nem csak fájdalom, hanem remény a találkozásra. Az újra találkozásra. Remény egy teljesen új tapasztalásra. Ebben a világban, mégis teljesen másként, máshol, máshogyan… Lehet? Visszatérhetsz? Találkozhatunk újra veled? Talán igen! S most ez a talán, ez a rövid, teljesen bizonytalan szó, ami igazából csak sejtet valamit, nekünk most ebben a pillanatban ez jelent mindent! Többet jelent minden más szónál, mert TE vagy benne, a veled való találkozásunk lehetősége. Szomorúságunk, és fájdalmaink közepette belekapaszkodunk most ebbe a talánba, és ezért a talánért cserébe, elfogadhatóvá válik mindaz, amit elfogadhatatlannak hittünk még az előző percben.

Látod? Már próbáljuk elfogadni a döntésedet, hogy menned kellett, mert Hazahívtak téged… próbálkozunk, mint ahogy egykor te próbálkoztál az első lépéseiddel. A próbálkozás lépéseiben még botladozunk, de egyszer sikerülni fog, mert sikerülnie kell! El kell fogadnunk mindazt amit a Sors nekünk szánt, és azt is amit neked szánt, mert ez az elfogadás szükséges az elengedéshez. Meg kell értenünk téged ahhoz, hogy az elfogadás megtörténhessen. Búcsú helyett, szavak helyett, most éreznünk kell. Éreznünk kell mindazt aki te voltál magadban, aki te voltál nekünk, aki te voltál bárki másnak. Éreznünk kell téged, Lélektől-Lélekig kell találkoznunk.

Búcsú helyett, emlékeznünk kell… a vágyra, a szeretetre amiből fogantál egyszer. Az erőre amire neked volt szükséged, hogy kimond nekünk az igent, és megszüless. Ez az erő szükséges most számunkra, hogy most mi mondjuk ki az igent, hogy elfogadjuk a döntésedet, választásodat, és elengedünk vissza oda, ahonnan elindultál egyszer. Itt vagyunk, mi eddig kísérhettünk el, mostantól rábízunk a Mindenség szerető, ölelő karjaira, vezessen haza a Fénybe, Egységbe.

Búcsú helyett ígéretet teszünk most magunknak, hogy bármilyen nehéz is lesz, ezt az öt betűs rövid szót, hogy TALÁN, nem engedjük, hogy elvesszen. Mert ez az ami megtartja a reményt, hogy visszatérhetsz, és találkozhatunk újra még ebben az életben.

Búcsú szavak helyett azt mondjuk neked: Visszavárunk téged, keresni fogunk az életben!

Nem kaptunk a Sorstól hosszú éveket, de kaptunk helyette mindent meghatározó pillanatokat. Pillanatokat, melyekben megjelent a Végtelen Szeretet, s hogy mindezt megélhettük, köszönjük neked! Megőrizzük magunkban mindannyian ezeket a pillanatokat, és ezekkel a Lélek pillanatokkal együtt, megőrzünk téged. Megőrzünk a szívünkben, a Lelkünkben. Felismertük egymást, és ez a lényeg! Semmi nem veszett el, semmi nem veszhet el, nem számít az idő, mert együtt lehetünk a végtelen Térben!

Búcsú helyett emlékezni fogunk rád mindörökké, és még tovább, szívünkben őrizzük a szeretetet, amit te hoztál az életünkbe!

Végtelen együttérzéssel, és szeretettel a gyászoló család felé: Váradi Andrea

www.talentumok.com

%d blogger ezt kedveli: