Szükségünk van egymásra. A másikra. Egy emberre, akiben meg tudsz bízni, akiben tudsz hinni, hogy érted meg tudja, és meg is akarja tenni. Ő az, aki meg tud tartani, biztonságot tud adni, amíg te a háttérbe szeretnél vonulni. Mert ahhoz, hogy “fel tudjuk adni”, és aztán el tudjuk engedni, ahhoz átmenetileg hátra kell lépni. Ki kell lépni a mindennapi rutinból, a kötelezettségekből, passzívvá válni, mert csak így lehet változni. Amíg pörög a mókuskerék nap, mint nap, addig nem történhet semmi. A feladatok, kötelezettségek elvégzése közben nem lehet elengedni senkit, és semmit.
Kell egy hely, egy menedék, ahova vissza lehet vonulni, meg lehet húzódni, mert ilyenkor egy kicsit el kell bújni. Nem kell látni senkinek, hogy mennyire szenvedsz, amikor mindez megtörténik. A legfájdalmasabb belső érzéseink egyike, amikor fel kell adni, és el kell engedni. Intenzív szenvedés, belső kín kíséri. Fájdalom, az egó haláltusája, miközben a Lélekkel való kapcsolat születik, vagy újjászületik. Ezt az utat csak egyedül lehet bejárni, és mégis kell a másik, aki jelenlétével, és az átvállalt feladatok elvégzésével támogat, segít. Hasonló ez ahhoz, amikor valaki beteggé válik, és a gyógyuláshoz ágynyugalmat rendelnek el neki. Csak az tud ilyenkor lefeküdni, aki mellett ott áll valaki, segíti. Ebből adódik, hogy csak akkor tudunk gyógyulni, ha segítségünkre van valaki.
Nem bárki, hanem Ő kell. Ő, aki ismer téged, tudja, hogy éppen mi történik veled, benned, és nem kérdez, hanem megoldásokat keres. Nem csupán megnyugtat, hogy jól van ez így, hanem bátorít, hogy most meg tudod tenni. Erőt ad, biztonságban tart, teret ad. Teret a gyógyuláshoz, a változáshoz, a születéshez, és a halálhoz. Mert amikor feladjuk, akkor egy kicsit meg kell halni, és a következő pillanatban újjá kell születni. Életünk legeslegnagyobb küzdelmei, és fájdalmai között születnek meg a valódi szeretet könnyei. Mert ilyenkor pillanatokra a külvilág megszűnik, és nem marad más csupán a hirtelen betörő emlékek, és érzések, hogy milyen is az, amikor szeret a szív.
A fájdalom, és szenvedés könnyei eloszlatják a kételyeket, kérdéseket, és hirtelen válaszok születnek, melyek mind egy irányba vezetnek…a születés utáni első lélegzethez, az élethez. Élet, ami teljes lehet, amiben te magad is újra részt vehetsz érzésekkel, megélésekkel. Az életed, ami valahol, valamikor elveszett, amiből mintha valahogyan kiestél volna, és azóta csak keresed, hogy lehetne újra a tied, hogy léphetnél újra bele.
Becsüld meg azokat a helyeket, tereket, ahol megtartanak téged, hogy te gyógyulhass, pihenhess, változhass. És még jobban becsüld meg azokat az embereket, akik abban támogatnak, segítenek, hogy te, újra Önmagad lehess. Lehet, hogy nem ismered fel, lehet, hogy nem veszed észre amikor történik benned, de amikor megtörtént, fel fogod ismerni, mert más lesz minden. Megváltozol, és megváltozik benned minden érzés, történet.
S ha veled már megtörtént, akkor nem kell mást tenni, mint arra törekedni, hogy Menedéket tudj te is másoknak adni, és segítségükre lenni, hogy képesek legyenek elengedni azt, amivel együtt nem lehet újjászületni, Lélekből élni.
Tartsd meg, hogy ő is meg tudja tenni… vállald helyette a feladatokat, kötelezettségeket, és tedd mindezt úgy, hogy észrevegye mi történik, és ő el tudjon magába vonulni, gyógyulni.
Ha így tudunk egymásnak segíteni, akkor bárki, és bármi meg tud változni…
Végtelen szeretettel: Váradi Andrea
