Újra és újra megmutatja nagyságát nekem. Hatalmába kerít, felkap, megpörget, majd egy óvatlan pillanatban a földre ereszt. Amikor úgy érzem stabilan állok, amikor úgy érzem, hogy végre nyugalom van bennem, akkor a következő pillanatban újra azt érzem, hogy megint pörget.
Félelemmel tölt el. Szorongással. Kilátástalan és kiszámíthatatlan a kimenetele. Vajon mit vesz el? Elrontottam valamit, hogy újra ilyen nagy az ereje? A múltat idézi. A legsötétebb éjszaka, a legmélyebb gödör az életemben. Most emlékeztet. Itt van, érzem. Vajon mit hozott a múlt emlékéül nekem? Mi az, amit eddig nem vettem észre?
Kérdések, melyek kérdőjelként röpködnek. De a sors nem felel. A sors nem ilyen. Nem válaszol kérdésekre. Ő az, aki kérdéseket tesz fel. Nekünk nincs jogunk kérdezni tőle. Ő kérdez, és mi válaszolunk. Aztán újra kérdez, és mi újra válaszolunk.
A kérdés sokszor ugyanaz: “Ezzel együtt is akarod az életet? Az életedet?”
És mi válaszolunk…, vagy tudatosan, vagy tudattalanul. Tudatosan talán akkor, amikor felismerjük a kérdést. Amikor valaminek, vagy valakinek a segítségével a kérdés érthetővé válik. A sors kereke csak teker és teker, amíg az őszinte igen a szívünkben meg nem születik. Igen, ezzel együtt is az életet választom. Igen, ezzel együtt is élni akarok.
Kimondom, és lelassul. A fülemben a zúgás elhalkul. Igen ezzel együtt is az életet választom. Mondogatom, de a szívem még nem válaszol. Talán egy kicsit elnémult.
Föld hívja a szívemet! Kérlek válaszolj… de a szív nem felel… mert a szív kapujának ajtaját valami bereteszelte. Gondolatok, segély kiáltások. Hívom a szívemet! Kérlek válaszolj… de a szív nem felel. Parancsszóval elérni őt nem lehet. Aztán egyszer csak halkan a távolból neszel. Jól hallom? Azt mondtad: “Szeress!”
Szeress, szeress. Hangzik a válasz. Én azt gondoltam szeretek. Majd újra elnémul, mert megkérdőjeleztem. Ezt nem tehetem. Mert ha ezt teszem, akkor újra és újra elveszítem a kapcsolatot vele. Szóval szeressek… de hogyan is lássak neki ennek?
Körbe nézek, és megkeresem azt, akiről tudom, hogy szerethetem. A szívem újra üzent: “Mondj igen a szeretetre!”
Nem habozok tovább! Igent mondok a szeretetre. Újra megteszem. Ha kell csalódjak még ezerszer, de akkor is megteszem. Igent mondok a szeretetre, annak minden kihívásával, próbájával, és lehetőségével. Igent mondok a szeretetre és élek!
Életek, körforgás, időnként sorscsapás, máskor sorsfordító megváltás. Talán dönthetünk, talán választhatunk, de az is lehet, hogy kicsik vagyunk ahhoz, hogy tudjuk, láthassuk, hogy mi a jó nekünk, hogy mi a helyes. Bárhogy is van, egyet mindig megtehetek. Mindig hallgathatok a szívemre, mindig szerethetek, hiszen a szeretet az, mely túlnyúlik az életen, életeken. A szeretet az, ami végtelen.
… és hogy mit akar a Sors tőlem? Talán csak annyit, hogy szeressek.
A Sors feltette a kérdést és én most válaszolok: “Igen ezzel együtt is az életet választom!”
Végtelen szeretettel: Dömötör Aletta
