Tudatosan vagy tudattalanul, de mindig meghatározzuk az energia útját, az irányt, amit az energia követni fog bármi is történjen. Erről az útról, amit te magad jelölsz ki neki, senki, és semmi nem térítheti el, csak te. Te, ha megváltoztatod a fókuszt, és ezzel az irányt.
Jellemzően egy-egy trauma után lefagyunk, vagy benne ragadunk az adott helyzetben. A szituációnak már réges-régen vége van, akár évek teltek el, de mi még mindig ott vagyunk abban a helyzetben, képben. Így tudatunk fókusza arra a képre van helyezve, az azon szereplő emberekre, helyzetekre, és így folyamatosan megjelennek bennünk az ahhoz a helyzethez kötődő érzések. Negatív érzések, hiszen traumáról van szó…Fájdalom, keserűség, bánat, csalódottság, a mindennapjaink, majd minden pillanatunk része lesz, felemésztik ezek az érzések az életünket.
Olyan könnyű benne maradni a rossz érzésekben, a fájdalomban, az önsanyargatásban, olyan könnyen mondunk le önmagunkról, bárki másért cserébe…érdekes ez. Vajon miért tesszük, és hogyan lehetne változtatni ezen?
Talán tudatlanságunk okán ragadunk benne, mert nem tudjuk, hogy lehetne változtatni ezen. Pedig egyszerű: mozdulj meg, fordulj meg, gyere ki onnan, helyezd át a figyelmedet, a fókuszodat egy másik emberre, helyzetre, képre. Képzeld el, hogy kisétálsz az adott szituációból, becsukod magad mögött az ajtót, és akár azt is kimondhatod: Ide, soha többet nem jövök vissza, ennek most van vége! Aztán elsétálsz, vissza a te saját életedbe.
Mert van saját életed neked is és nekem is. Mindenkinek. Vannak találkozásaink, de ezek nem követelhetik meg, hogy feladjuk érte cserébe a saját életünket. Egyszerűen csak összefutunk, elmegyünk egymás mellett, aztán mindenki hazatérhet. Haza a saját otthonába, és ezzel saját értékrendjébe, nyugalmába, csendjébe.
Tudod, az otthonod az a hely, ahol te jól érzed magad, biztonságban vagy, szeretve vagy. A hely, amit kiválasztottál magadnak bázisnak. Innen indulsz el, ide térsz vissza, hogy megpihenhess. Az otthonunk meleget, szeretetet adó, feltöltő, gondoskodó, biztató, erőt adó hely. Emlékszel? Vagy olyan messze vagy jelenleg az otthonodtól, hogy már el is felejtetted?
Hol vagy? Kereslek, hogy kisegítselek…hallod hangomat? Neveden szólítalak, és azt mondom neked: Gyere haza, vár az otthonod téged!
Már látlak, ott üldögélsz egy gödör szélén, koszosan, sárosan, kimerülten. Odaérek, belenézek, hát jó mély, nem is tudom, hogy másztál ki belőle. Felsegítelek, megölellek, örülök neked, hogy újra találkozhatunk, és együtt hazatérhetünk végre.
Csendesen ballagunk, fogom kezedet, és közben hallom, hogy szipogsz…sírsz. Öröm könnyek ezek. Ezek már az öröm könnyei, mert a bánat, a fájdalom könnyei elfogytak régen. Nem kérdezlek, csak erősebben fogom meg kezedet, hogy érezd itt vagyok veled, megtartalak, veled vagyok.
Ahogy ballagunk, egyszer csak kimondod: Nem tudom, hogy történt…nem tudom, hogy kerültem oda, csak azt tudom, hogy kerültem ki belőle…végig arra koncentráltam, hogy egyszer ott ülhessek a szélén, és elindulhassak hazafelé. Behunytam a szememet, és emlékeztettem magam az otthonomra, amit átmenetileg elvesztettem, mert elkeveredtem az élet sűrűjében.
Csak arra tudtam gondolni, hogy haza kell érjek oda, ahonnan elkeveredtem…és ez a gondolat, ez az energia adott erőt, hogy minden nap egyre feljebb lépjek.
Ha a fókuszt az otthonodra helyezed, arra a helyre, ahol szeretve vagy, ahol jó neked, akkor az energia mindig hazavezet. Olyan, mintha bírnád a GPS-be: Otthon… és az élet hazavezet.
Ne köss kompromisszumot magaddal, és senki mással, tudatosan fókuszálj, jelöld ki az energia útját, hogy oda vezessen, ahova szeretnél eljutni egyszer.
Végtelen szeretettel: Váradi Andrea
