Kezemre érintés nem felelt…

Világok találkozása az Élet. A te világod találkozik az én világommal. Van, hogy a találkozás a felismerést segítve jön létre, van, hogy a búcsú üzenetét hordozza magában, és van, hogy egyszerűen csak elmegyünk egymás mellett. Talán egy röpke tekintet, vagy még az sem.

Világok találkozása az Élet. Ebben az életben a legfájóbb üzenettel, a búcsú, a lezárás, a feloldozás, majd a szabadon engedés lehetőségével, érzésével.

A felismerés pillanata annyira szép, és remény teljes. A pillanat, amit soha nem felejtünk el. Egy életre a Lelkünkbe vésődik. Az Univerzum minden lépésünket segíti. Én felismerem magamat benned, és te felismered magadat bennem. Az Egység érzése megkérdőjelezhetetlen. Világok találkozása az Élet, és a két világ összefonódva lebeg a végtelenben. A felismerés pillanata belső erővel tölt fel. A gyógyulás kezdete. Valódi boldogság, mert a magány érzését száműzte.

Úgy tűnik, nem férhet mindenki ebben az életben az életünkbe. Vannak új arcok, és vannak visszanyúló régi bevésődések. Arcok, melyek annyi mindent megéltek. Tekintetek, melyek volt, hogy csordultig voltak szeretettel, volt, hogy a közömbösség szürkesége fedte, és volt, hogy a gyűlölet szennyezte.

Volt, hogy közel voltunk, aztán az élet úgy hozta, hogy eltávolodtunk. Vagy te döntöttél úgy, hogy ellépsz, távolabbról szemlélsz. Aztán újra közel, majd újra távolodva, visszaléptünk a saját világunkba. Te a te világodba, én az én világomba. Valami mégsem ereszt, vagy az is lehet, hogy én nem eresztelek téged.

Valamit még szeretnék kapni tőled, mielőtt a végleges búcsú bekövetkezhet. Talán adni szeretnék, talán valamit megmutatni. Talán csak azt szeretném, ha meglátnád a szívem. A szívem, melyben annyi mindent megőriztem. Megőriztem a felismerés pillanatát, a remény színes sugarát. Megőriztem a hitet, hogy egyszer újra megérinted a kezem, és ott akkor újra indulhat az élet. Mert amikor elmentél, ott akkor egy kicsit megfagyott minden. Van egy tér, ahol az idő azóta nem mozdult meg… de az élet a fejlődést kikövetelte. Nem várok másra, csak egy érintésre, mely felolvasztja a pillanatot, melyben megrekedtem. Melyben szívem egy darabja odaveszett.

A búcsúnak magába kellene foglalnia az utolsó érintés jogát. Talán abban az érintésben feloldozást kaphatnánk mindketten. Mert az első és az utolsó pillant a legmeghatározóbb és a legerősebb. Szeretetből indul minden. Talán van remény arra, hogy szeretettel legyen átitatva a vége. Talán a búcsúhoz kell a legnagyobb szeretet, mert magában kell hordoznia az eltelt, és elmulasztott éveket.

Végtelen szeretettel: Dömötör Aletta

www.talentumok.com

%d blogger ezt kedveli: