Az élet vezet engem…

Az élet a belső középpontom felé vezet, vagyis csak vezetne engem. Amikor a belső középpontomra gondolok, nem találok semmit. Talán hiányzik, sohasem volt, vagy elveszítettem. Inkább az utóbbi, elveszítettem. Érzem a hiányát, a szükségét. Érzem, hogy jelenleg fontosabb lenne bárminél, és mindennél.

Az élet megmutatja a szélsőségeit nekem, és ezzel szélsőségessé lettem. A végtelen két pólusán szenvedem el az életem. A nagyon jó, és a nagyon fáj közötti óriásléptek szétfeszítenek. A nagyon „fáj”-ban a hiány üvölt bennem, és nem értem, mi értelme az életnek. A nagyon „jó”-ban a tenyeremben tudnám megtartani az egész Földet. Olyankor óriási belső erővel rendelkezem.

Az Élet vezet engem. Bár elveszítettem a fonalat, és nem tudom már, hogy honnan hova is kell érkeznem. A kezdetből a vég felé, vagy talán pont fordítva? Ki tudja? Ki tudja, és látja az igazságot? Ki lehet a Mindenek tudója? … és ki lehetek én a mindezen tudások nélkül az életbe beleszorulva?

Mi is az Élet számomra? Félelem a hiánytól, és hiány a félelemtől. Egyik kezemben a félelem másikban a hiány botja. Ezekre támaszkodom, amikor elfáradok, amikor megrogyok. Félelemből tovább indulok, a hiányt csillapítva úton maradok. De ezt a két társat nem adom, el nem hagyom. Hisz ki lehetek én, ezek nélkül, mi más is lehetne a stabilitásom?

Az élet megállított. Újra egyetlen pillanatba fagyasztott. Megijesztett, üzenete fenyegetően érkezett. Rémület, és újra a fájdalom csapdájába estem. Zuhantam, mint akinek esélye sem lenne másra.

… és aztán jött a hideg, fagyos szél kíséretében, újra és újra a Halállal nézek farkasszemet. Az Élet és a Halál újra kéz a kézben. Bár másképp lehetne.

Menekülök a Halál elől, mióta csak megszülettem. Ha tehetném láthatatlanná tenném magam, hogy ne vegyen észre. Bár nem is engem üldöz, hanem a szeretteimet. Mindig azt, akit a legjobban szeretek. És igen, ez a legnagyobb félelmem. Elveszíteni azt, akiért érdemes igent mondani az életre. Elveszítettem az igenemet. Vagyis az Élet veszítette el a voksomat. Arcon csapott, és én hátat fordítottam. Az életet már nem is látom. Csak a halál fenyegető üzentét hallom.

A középpont talán élet és halál között van félúton. Ha az élet a belső középpontom felé vezet engem, akkor vajon mit kell most tennem? Békét kötni a Halállal, vagy békét kötni az Élettel? Vagy békét kötni Istennel? Hisz a Sorsomat úgy sem kerülhetem el. Küzdhetek lázadhatok érte vagy ellene. Az elveszített bizalom, vajon hol lelhető fel?

Kérem az Életet, hogy vezessen vissza az eredendő bizalomhoz engem. Ha valóban az élet vezet, akkor mutassa meg, hogy milyen érzés az, amikor bizalom van bennem. Bizalom, és Szeretet. Milyen lenne az életem, ha egyik kezemben a bizalom, másikban pedig a szeretet botja lenne, és ezekre támaszkodhatnék, amikor elfáradok a hiábavaló küzdelemben? Még az is lehet, hogy a küzdelem is megszűnne. Átvehetné helyét az elfogadás, és a béke.

Az élet vezetne, ha hagynám, hogy megtegye. Mivel ellenállok, ezért jó barátját, a halált hívja segítségül, hogy észre vegyem. Mit tegyek? Fel kell hagyjak az ellenállással, hogy a legnagyobb félelmem (a Halál) hátrébb léphessen.

Kedves Élet. Itt állok a Teredben és most először megengedem, hogy vezess engem. Nem kérdezek, nem követelek. Megadom magamat neked. Ha akarsz, belevezethetsz a sűrűjébe, vagy ha úgy látod jónak, a nyugalom szigetére. Bárhogy is kell lennie, hagyom, hogy megtörténjen.

Végtelen szeretettel: Dömötör Aletta

www.talentumok.com 

%d blogger ezt szereti: