…amikor a Fény az egyetlen…

Megmondták, hogy amikor elhagyom a mi erdőnk barátságos világát, egy olyan helyre érkezem meg, ahol nincsenek varázslatos lények, és csodák sem történnek. Nem biztattak, inkább féltettek, de amikor elérkezett az idő, elengedtek. Utamra bocsátottak szeretettel, és elmondták, ide bármikor visszatérhetek.

Nagy reménnyel és szeretettel a szívemben elindultam az erdőn túli világ felfedezésére. Gondoltam, van bennem annyi szeretet, hogy túl nagy baj nem érhet… s ha bajba kerülnék, majd kérek segítséget. Elindultam hát az életembe, ami sötétebb volt, mint az erdő közepe, egy Hold hiányos éjjen. Kerestem a Fényeket, az apró kis lényeket, hogy világítsanak a sötétben. Hallgatóztam, neszeket figyeltem. De nem láttam, és nem hallottam, azt gondoltam eltévedtem… nem virradt meg, csak egyre sötétebb lett. És időről-időre felbukkantak az árnyak, akik ordítottak, kiabáltak, talán azért, hogy visszafordítsanak oda, ahonnan jöttem. De én nem féltem sosem annyira, hogy visszaforduljak, így mentem előre. Találkoztam furcsa lényekkel, akik nem beszéltek egy nyelvet velem, de hiába néztem a szemükbe, hogy beszéd helyett a szeretet beszéljen, nem volt benne üzenet. Ködös, zavaros tekintetek. Valaki vagy valami elől menekültek. Féltek. Amikor velem találkoztak, kicsit megnyugodtak, mert én nem kérdeztem őket ha mellém szegődtek, örültem, hogy együtt talán könnyebb lesz. Nem így lett. Valahogy mindig nehezebb lett amikor utamat egy mellém szegődött vándor félével jártam. Nem vándor, csak aféle. Hasonlít rá, legalábbis szeretne. De tudod, hiába vesz fel valaki csizmát, köpönyeget, és köt batyut oldalára, hiába van a vándorláshoz szükséges kelléktára, attól ő még nem született Vándornak. Láttam, tudtam, és hagytam, hogy velem tartson egy időre. Sokakkal találkoztam így, de én nem nyertem, hanem veszítettem ezzel. Az ő belső világuk, a hiány és beteljesületlenség érzése ami őket vezette, elhomályosította tisztánlátásomat, és ahelyett, hogy a kiutat találtam volna meg, egyre mélyebbre jutottam az árnyakkal teli erdőben. Egyetlen ember volt, aki felismert, és már a legelső pillanatban megnevezett: te Vándor vagy, különleges! Mit keresel itt, ebben a sötét világban, rengetegben? Hogy kerültél ide? Talán eltévedtél, vagy valami gonosz varázslat juttatott ide? Nem tudtam mást válaszolni mint azt, hogy a szívem vezetett, hogy segítsek. Úgy éreztem, hogy ennek a világnak segítségre van szüksége. De akkor még nem tudtam, hogy a segítőket foglyul ejtik, megkínozzák, erejüktől, reményüktől megfosztva száműzik. Száműzik egy olyan helyre, ahol nincs már ígéret.

Évtizedek teltek el ezen a helyen, és tudtam, egyszer vége lesz. Tudtam, hogy mindent meg kell tennem, hogy kijussak innen. A megtanult különböző varázsigék segítségével legyőztem azokat, akik fogságba ejtettek, és elindultam üres batyummal, illetve annak emlékével vissza a saját világomba, oda, ahonnan elindultam egyszer. Az erdő gyomrába vezető útnál, már csak a kifelé vezető út volt nehezebb. Próbák, kihívások, fondorlatok, gonosz varázslat…minden volt, csak jó nem. Kitartóan haladtam előre, és bíztam benne, hogy egyszer csak az erdő széléhez érkezem… és az utolsó pillanatban amikor visszaléphettem volna a saját világomba, utolért egy gonosz varázslat… és minden saját tudásomtól, erőmtől, és érzékelésemtől megfosztva, egy sötét, hideg szobában ébredtem. Itt is sötét volt, és hideg, mégis tudtam, hogy már kikerültem. Nem volt erőm mozdulni, nem tudtam segítséget kérni. Üzenni akartam. Valakinek. Mert tudtam, hittem, reméltem, hogy jön valaki, és kiszabadít.

…megérkezett, és felismertem. Szólni, reagálni már nem tudtam, de éreztem. Láttam, éreztem a Fényt a szemében, a szívében. A láthatatlan világból érkezett, onnan ahonnan én is elindultam egyszer. Felismertem őt, és ő felismert engem. A szíve, a Lelke vezette ide. Nem küldték, magától jött. Értem jött, hogy kimenekítsen, és hazavigyen. Haza oda, ahol van Fény, szív és szeretet. Érzéseimből annyi könny született, hogy akár egy vízesést is hetekig táplálhatott volna. Ezek a könnyek tisztára mosták emlékeimet. Emlékeket az Otthonról, a valódi dolgokról, az Életről, a tanításokról. Most látom csak, hogy hol jártam… és csoda, hogy itt vagyok, hogy kijutottam. Valaki segített, megmentett, a kezedbe helyezett. A MI erdőnkbe vezetett, hogy megtalálhass, és kiszabadíthass innen.

Üzentem neked…megtaláltad? Elolvastad? Láttad, hogy hol jártam, mit éltem meg? A szemedbe nézek és látom, hogy már tudsz mindent, és megnyugtató pillantások közepette előveszel egy üres, tiszta lapot, és azt mondod: Bocsáss meg! Bocsásd meg magadnak azt a döntést, amit akkor hoztál meg aminek az lett a következménye, hogy belezuhantál egy sötét világ, sötét erdőjébe. S ha megteszed, együtt léphetünk ki innen oda, amit mi úgy hívunk: a MI világunk.

A Mi világunk egy olyan hely, ahol lehet bármekkora a sötétség, tudhatjuk, megvirrad egyszer. Egy olyan hely, ahol a Fény az egyetlen ami reményt adhat a reménytelenségben, és itt szeretet képes születni a szeretetlenség ölelésében.

…amikor a Fény az egyetlen… akkor vagyunk Otthon, akkor vagyunk jó helyen. Fézi a neve… csak, hogy tudd, ki mentett meg, ki vezetett ide haza, hogy itt lehessek újra veletek. S mert itt vagyok, és jó helyen vagyok, most kezdődhet el egy igaz történet a Vándorról, aki Szeretni indult el az életbe…

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea

www.talentumok.com

%d blogger ezt kedveli: