Megemlékezés a szeretetre…

….az együtt töltött időre, melyről elhittük, hogy soha nem érhet  véget. Hittünk a varázslatban, a végtelenben, hogy vannak pillanatok, melyek véget nem érősek. Lélekpillanatok ezek. Örökre meghatároznak minket, mindent. Megemlékezés a szeretetre, mely egykor összekötött minket. Vágyakozás az ölelő karba, melyben annyira egyszerű volt minden. Megemlékezés a pillanatra, melyet megállítottunk, és úgy éreztük, ha most vége lenne a világnak, mi akkor is boldogan halnánk meg.

Aztán megemlékezés a hiányra, ami évekkel később érkezett el. Pillanatok, évek, melyek nélküle telnek. Magányban, szeretetlenségben. Alkalmak, születésnapok, hiányzó ölelések. Hiányzó búcsúk, hiányzó lezárások.

Megemlékezés önmagamról, aki azelőtt voltam, mielőtt az élet összetörte volna a szívem. Megemlékezés a könnyedségről, mely talán örökre odaveszett. Mert amikor elveszítettem, egy részem, ott, akkor elveszett. Elveszítettelek téged, és elveszítettem önmagam is egyben.

Emlékezés, megemlékezés… de vajon mire? Az elveszített emberre, vagy a tátongó űrre, vagy a szeretetre, mely összeköt minket, mindent. Keresem, és felidézem a legszebb pillanatokat, melyeket a Lélekalbumba gondosan sorra raktam. Felidézem a mosolyod, a tekinteted, és aztán felidézem a hangodat, mert tudom, az visz hozzád a legközelebb. Libabőrös az egész testem. S most, hogy emlékszem, most már érezlek téged.

Az emlékezés, megemlékezés segít, hogy az elveszettnek hitt érzésekbe újra életet leheljek. Segít, hogy a szívemben újra melegséget, szeretetet érezzek.  Hiszen amikor szeretek, amikor melegség van a szívemben, testemben, a hiány üvöltő fájdalma is csillapodni képes.

Megemlékezés a szeretetre… egy lehetőség, mely visszavezet a saját szív terembe, melyből ártatlan, őszintén érző részeimet összeszedhetem, Önmagamat felébreszthetem, és újra a Fény felé vezethetem.

Végtelen szeretettel: Dömötör Aletta

www.talentumok.com 

%d blogger ezt kedveli: