Haldokló kapcsolataink hatása az életünkre.

Kapcsolataink haldokolnak… még nem haltak meg, mesterségesen tápláljuk őket, és időnként nagy mennyiségű fájdalom csillapítót adunk a túléléséhez, de be kell látnunk, hogy ettől nem kelnek életre, ott maradnak élet, és halál között, a haldoklás nehéz, lehúzó terében. Két világ között megrekedve, életerőt, energiát követelve, de soha nem beteljesedve. Egy haldokló kapcsolatban szinte nincsenek is jó érzések, nehézségekkel, kihívásokkal, feladatokkal van tele. Nehéz kapcsolataink mondanivalója, hogy megszűnt benne az élet, haldoklik, elvágyódik… nincs vége, mert senki nem mondta ki, de még sincs. Nem lehet semmit tenni vele, benne, ami az élethez tartozna. Nem tölt fel, hanem kimerít, lemerít, nem ad, hanem elvesz.

Amikor megérkezünk az életbe, élőként érkezünk meg. Aztán történnek az események, és különféle módokon reagálunk erre. Vannak, akik egy bizonyos ponton megrekednek, az életből szimbolikusan kilépnek. Feladják, mert nehéznek, igazságtalannak élik meg. Nem megoldják, nem továbblépnek, hanem ott állnak egy helyben. Vegetálnak, haldokolnak az életükben. S ha ők ezt teszik, minden kapcsolatukhoz onnantól így kötődnek. Haldokolva, az életből kilépve. Nem halt meg, még lélegzik, még mozog, gondolkozik, időnként érez…olyan, mintha élne. Az egyetlen ami nem változik, hogy képtelen a jelenlétével adni, ő az aki mindig, mindig mindenkitől elvesz. Szüksége van arra, hogy a másik ember a megértésével, elfogadásával, és főként szeretetével, az elviselhetetlennek tűnő fájdalmát csillapítsa.

Haldoklót kísérni, az egyik legnehezebb kihívások egyikre, hiszen mindenki tudja, hogy a halál, a haldoklás egyenes következménye. Nincs mit tenni, a fájdalmat lehet csillapítani, a komfort érzetet növelni, és adni, adni, adni…és egyszer ugyanaz történik, meghal, elmegy. A halál ilyenkor nem fájdalmas, megváltást hoz az élőnek, segíti azt aki itt maradt, hogy ő vissza állhasson az életébe. A hirtelen halál az egyetlen, ahol nem találjuk meg azonnal a válaszokat arra a kérdésre, hogy miért történt meg…mert a hirtelen halált haldoklás nem előzi meg. A haldoklás fájdalmas, nehéz, elviselhetetlen igazságában benne állni, részt venni, a halál elfogadásának beavatása, a kegyelem lehetőségének megismerése, majd kérése, könyörgése.

Szociális világválságot élünk, kapcsolataink, haldokolnak. Talán azok a leginkább, melyek adottságaiból adódóan hozzánk legközelebb állnak: családi, rokoni kapcsolataink a porba hullottak, vegetálnak. 

Vannak olyan kapcsolatok, ahol a kapcsolódásban lévő mindkét ember “haldoklik”, életét már régen elengedte, feladta, nem tesz semmit érte. Ez olyan, mint egy kórteremben fekvő, két hasonló sorsú, gyógyíthatatlan ember. Egymástól nem várnak semmit, így nem okoznak fájdalmat egymásnak.

A legfájdalmasabb kapcsolódás az, amikor az egyik “haldoklik”, és élőhöz kapcsolódik. A haldokló vágya, hogy megszabadulhasson a Földi életétől, ezzel a nehézségektől, kihívásoktól, felelősségtől. Nem kimondott, még csak nem is megfogalmazott vágy ez, de a haldoklás folyamata erről szól…elindult kifelé az életből, hogy átléphessen a másik oldalra, ahol már nincsenek ezek a nehézségek. Ő feladta, akár felismeri, akár nem. Aki élő, és mellette van, vele van kapcsolatban, az próbálkozik, bizonygat, és segít, támogat. Mindent megtesz, hogy visszahívja a haldoklót az életbe. Értelmet vetít az értelmetlennek tűnő ürességbe. De vajon mi értelme? Van-e értelme, egy élettel nem rendelkező tárgyszerű dolognak arról beszélni, azt bizonygatni, hogy milyen élni?!

A haldokló emberi kapcsolatokban lévő élő emberek idővel elfogynak… olyan sokat adnak, és vissza a kapcsolatból semmit nem kapnak, hogy ha nem lépnek időben, maguk is belehalnak. Nem biztos, hogy túlélik a másikat. Lehet, hogy előbb mennek el…ki tudja?! 

Mi az ami segíthet ha úgy érzed, hogy ilyen kapcsolataid vannak?

Elsősorban a felismerése, belátása annak, hogy a kapcsolat haldoklik, és egy ponton túl meghal. A pontot sem nem te, sem nem ő határozza meg. Talán a Sors teszi a pontot a végére. De addig is amíg ez megtörténik, te választhatsz, hogy ott maradsz a két világ között vele, vagy visszatérsz az életedbe. Ő nem fog visszatérni most sem, a te kedvedést sem, és bármennyire fontos neked, bármennyire is szereted, akár szülőd, akár társad, vagy gyermeked, a te, a másik kedvéért ezt nem teszi meg senki sem! Mindenkinek magának kell eldöntenie, hogy azokkal a fájdalmakkal, nehézségekkel együtt amit a Sorsa neki rendelt el, visszatér-e az életbe.

Világunk tele van fájdalommal, és ennek az az oka, hogy kapcsolataink haldokolnak. A haldoklás kilátástalan, fájdalmas, nehéz terhe nyomja a vállakat, és kényszerít mindenkit egyre jobban térdre. Felkészít az elfogadhatatlannak tűnő, mégis megkönnyebbülést hozó abszolút igazságra, hogy a haldoklásnál, a halál elviselhetőbb, könnyebb… mert ott valaminek vége van, és elkezdődhet az új végre!

Új élet, új remények, új kapcsolódások az életben. Talán akkor már bölcsebben, okosabban, keresve a megoldásokat, megbecsülve az úton lévő társakat, családtagokat, egymást, a lehetőséget a szeretet megélésére. Keresve a pillanatokat arra, hogy összekapcsolódhassunk az életben, szeretetben. 

Nézz körül magadban, és lásd meg, hogy melyik az a kapcsolat, ami meghalt…már réges-régen. Fogadd el, hogy megtörtént, és lépj tovább végre! Ne akard hamis reményekkel táplálva még tovább életben tartani, mert az az idő amit így szánsz neki, csak a haldoklását nyújtja meg. Fájdalmas, nehéz, elviselhetetlen reménytelenség helyett, köszönj most el, és aztán gyászold meg. Ennyit tehetsz.

Haldokló kapcsolataink lassan, de biztosan felemésztik életünket, ha nem állunk meg egy pillanatra, és mondja ki az aki még él ebben a világban, hogy: “Vége van! Mindent megtettem, nem vagyok képes többre! Történjen az, aminek történnie kell, én visszalépek az életbe, és élem az életet!” Amikor  a valóságban az életben nincs már helye, akkor a Halál megérkezik… nincs üres pillanat, csak átmenet, ami az élet legfájdalmasabb igazsága, hogy egyszer mindennek ami életet kapott, vége lesz.

Ha most kimondod, hogy vége, nem veszítesz semmit, mert már régen megtörtént, csak te nem ismerted el. Tele töltötted reményekkel, illúziók tömegével. Mert azt hitted, hogy az fájna jobban ha vége lenne. Nem. A fájdalmat az átmenet okozza, az van tele szenvedéssel. 

Az élet, és a halál nem fájdalmas, nem nehéz, nem elviselhetetlen. Természetes részei az életnek. A kettő közötti rés, az átmenet az, ami természet ellenes. Amikor valaki beleavatkozik, s mesterségesen fenntartja az életet. De minek? Már nem gondolkozik, nem érez, nem működik önállóan…akkor meghalt vagy sem?!

Itt az ideje, ki kell mondanunk bizonyos kapcsolatainkra, hogy a halál ideje…………….. és ott, akkor vége van, és mindenki megkönnyebbülhet. Aki meghalt az újjászületve, aki nem halt meg, az ebben az életében egy új minőségben visszatérhet az életbe.

Egy valamiben biztos lehetsz: Ha most elengeded a ragaszkodásodat, kapaszkodásodat, akkor még találkozhattok majd egyszer az életben újra úgy, hogy mindketten élők lesztek. Ha nem engeded el, akkor végig kell kísérned, és nem tudhatod, hogy cserébe együtt nem működésedért a Sors mit szán majd neked…és azt elbírod-e, vagy ott majd te halsz bele, és válsz haldoklóvá az életben. Ahogy azt sem tudhatod, hogy akik majd veled akkor ott lesznek, azok miként döntenek. Lehet, hogy veled maradnak egy haldokló kapcsolatban, mert te is ezt tetted, de az is lehet, hogy élik az életüket….

Éld az életedet, mert most ennek van itt az ideje! El fog jönni az átmenet, és a halál ideje is mindannyiunknak, de addig is élhetünk, szerethetünk, kapcsolódhatunk, mondhatunk IGENT!

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea

www.talentumok.com

 

%d blogger ezt kedveli: