Látom, hogy sajnálod mindazt amit meg kellett élnem, és érzem, hogy együtt érzel velem. Itt állsz mellettem. Hallom a hangod, érzékellek. Érzem a tehetetlenségeddel körbeölelt aggodalmat. Talán rajtad keresztül érzem igazán, hogy milyen nagy bajban van most a Lelkem… Én magam, talán most csak veszem észre, hiszen nekem mindez természetes. Megszoktam már, hogy így mennek a dolgok, így telik az életem.
Felidézek történeteket, vagy egyszerűen csak a tudatomba törnek. Egy egy óvatlan pillanat, vagy álom, vagy egy mondat, ami magával ránt millió képet a tudattalanomból… és Te végig nézed mindezt. Mondod, hogy “sajnálom, hogy mindezt meg kellett élned”. Én pedig erősnek mutatom magam, mintha mindez meg sem viselne. Talán azért, hogy ne aggódj értem, talán azért mert így nekem könnyebb, de belül óriási erők keltek életre. Már nincs vihar előtti csend. Már vihar van a Lelkemben. Magam ellen fordítom mindezt. Így tanultam, így kell tennem. Bántanak az emlékek és bántom magamat miattuk. Megtanították nekem, hogy hogy kell bántani engem, és én megtanultam ebből, hogy bántanom kell önmagamat, mert viselhetetlen a lényem… Mert nem vagyok szerethető, mert nem adom oda magam elsőre. Mert ellenállok, mert védekezek, és ezzel még jobban magamra hívom azt, aki lereszeli a Lelkem.
Megkaptam minden eszközt ahhoz, hogy tönkretegyem az életem, hogy bántsam magam, hogy szenvedjek akkor is, amikor nem szenvedtetnek. Elkészült a tökéletes önpusztító remekmű…. Teszi a dolgát észrevétlen. … Amikor magamat bántom, egy kicsit erőt nyerek belőle. Erőt nyerek ahhoz, hogy megküzdjek a múltammal, a benne lévő emberekkel, helyzetekkel… És Te azt kéred, hogy ne bántsam magam… De ha nem bántom magam, akkor mitől lesz újra erő bennem? Azt mondod, hogy azok felé kellene megélnem, akik ezt tették velem… Őket kellene megbüntetnem, kifelé kellene megélnem, mert nincs ez így rendben. Igazad van, mert érzem… és tudom, hogy jót akarsz nekem.
Az emberben, egy gyerekben, ha életre keltik az állatot, akkor ez az állat vele együtt fog felnőni. Ez az állat az, aki magát bántja, csonkítja, mert jól tudja, hogy akkora erő van már benne, hogy képes lenne ölre menni… Az életéért megküzdeni, és ha kell, ölni… Ezt elkerülve, nem mutatja meg senkinek azt az állatot, aki munkál benne. Fél, hogy a benne lévő állatot nem tudná megállítani, fél hogy az önkontrollon átrágná magát… félsz, hogy nem tudnád megállítani magad. Mégis mindezzel együtt érzem, hogy nem mehet ez így tovább.
Elérkeztem ahhoz a ponthoz, ahol szükséges és elkerülhetetlen a változás. Tudati tisztításra van szükségem. Meg kell a gondolataimat tisztítani attól, hogy rosszá tettek. Fel kell ismernem, hogy amit velem tettek az nem engem minősít, nem én vagyok a rossz, hanem rosszat tettek velem. Meg kell engednem magamnak, hogy másként tekintsek magamra. Bármi is történt velem, itt vagyok, túléltem.
Végtelen szeretettel: Dömötör Aletta
