Egy napsütéses őszi délutánon izgalommal telve kikötöttünk Szentbékkállán, annak reményében, hogy találkozhatunk a lelkünkkel. Szerettük volna elengedni a hétköznapit, hogy be tudjuk fogadni az Istenit. Akkor még nem sejtettük, hogy utazásunk önmagunk felé, mélységeken, és magasságokon vezet át. Árnyékból a fénybe vágytunk, de a kötelékek még nem engedtek, a túlpart még homályba veszett. Aranyló fényét csak távolról láttuk, s még erőből szerettük volna megközelíteni, az ego kötele mindannyiszor visszahúzott.
Mestereink végtelen szeretettel és türelemmel segítettek át folyamatainkon, mi pedig ringatóztunk megtartó szeretetükben, miközben a fájdalmas tükörképek mély sebeket szakítottak fel bennünk. Az idő múlásával a csend egyre inkább belső utazásra késztetett minket. kötelek bomlani kezdtek, de mi magunk voltunk azok, kik megszokásból ragaszkodtunk hozzájuk. Mígnem beláttuk, hogy az igazi találkozás csak úgy történhet meg, ha életünk csónakjából bátran fejest ugrunk a vízbe. Az első próbálkozások még seggesnek bizonyultak, de mi nem adtuk fel, kiúsztunk és újra próbálkoztunk.
A szeretet megtartó hálója egyre erősebben megtartott minket, és ez felszabadította az utat önmagunk felé. Egy-egy részünk felszabadulása után örömkönnyek gördültek végig arcunkon. Az öröm és a fájdalom érzete időről időre váltották egymást bennünk. Valami még mindig hiányzott az éteri energiák befogadásához. Egymás támogatásával az elfogadás és a megértés, megengedés által a kötelékek elengedtek, mert engedtünk a folyamatnak. Elindult egy áramlás. Mindannyian egy csónakban ültünk, a kötél nem fogott már vissza.
Távolodunk a megismert parttól, az egység ereje hajtja a csónakot. Egységben olvad a jég, omlik a fal, gyógyul a szív. Testvérei vagyunk egymásnak, s ha egyikünk elesik, a másik felsegíti. Úszik a csónak a tavon, és a lélek fénye mindig bevilágítja az utat. Együtt könnyebb, sokkal könnyebb. Adunk, és elfogadunk. Megtartunk, és megtartatunk, mindig együtt maradunk. A szeretet hangján szavak nélkül szólunk egymáshoz. A csónak motorja mi magunk vagyunk.
Sokan, és sokfélék vagyunk, mégis összetartozunk. Útravalónk a remény, hogy itt a földön is lehet másként, hisz új partok felé haladunk, s a szeretet mi magunk vagyunk. Úton lenni lett a cél, bár a víz még sokszor viharos, és sós, ha szemedbe ér. Mikor könnyeiddel a tavat táplálod, csónakod észrevétlenül ismeretlen parthoz ér. Partra szállunk. Különbözünk. Hazatalálunk. Mert érezzük, hogy az út haza vezet. Lelkünk már átkelt a korhadt híd rozoga lécein, megélésekkel gazdagodva, érzésekkel telve. A híd túloldalán új otthon vár ránk. Régen bezárt szívünket újra megnyitottuk.
Szeretet lámpásunk fénye felragyogott, így már felismertük, hogy az otthonunkat mi magunk teremtjük. Felajánlásokat tettünk, hogy a visszaszerzett kincseinket a hétköznapokban megőrizzük, becsben tartjuk és megóvjuk. Eddig rejtett fényünket megosztjuk, terjesztjük és áramoltatjuk, ami eddig egy kalitka rácsai közé szorulva árnyékba szunnyadt bezárva. Nem mertük kiengedni, mert féltünk, hogy elillan. Féltünk, hogy ha kinyitjuk a kalitka ajtaját, fényünk megfakul. Féltünk a kint lévő ismeretlentől, a változástól.
Az egymás közt megélt bizalom és szeretet szabaddá tette a fényt és elűzte a félelmet. És szabadon szálló madárként visszük szívünkben tovább, hogy emlékeztessünk másokat is arra: szabadok ugyanúgy, mint mi. Mostantól képesek vagyunk arra kilépve a világba, hogy meglássuk a fény hiányát, és azt, hogy kinek van szüksége gyógyító szeretetünkre. Kinek van szüksége arra, hogy megosszuk vele fényünket. És ezt most már bátran tesszük.
Az írás a Lélek hangján szólni táborban született, 16 ember együtt írta meg.
