Második esély…

Második esély… sokat gondolkozom ezen, mert az elmúlt időszakban több olyan helyzet is van az életemben, ahol a második esély így, vagy úgy megjelenik. Vagy én kaptam második esélyt a kapcsolódásra, vagy én adtam a másiknak.

Olyan, mintha a második esély értékesebb lenne. Mintha a lehetőség, hogy valami történt, és ott akkor megváltozott minden, és mindennek vége lett…és azután mégis kapok egy újabb lehetőséget, egy másodikat, ez jelentőségteljesebb lenne. Mert az a tapasztalatunk, és úgy gondoljuk, hogy hibázni csak egyetlen egyszer lehet egy emberi kapcsolatban. Kivéve a családban, mert ott a hibázási lehetőségek száma, végtelen. A családi kapcsolódások ilyen formán különlegesek, hiszen a legtöbb ember azt érzi a családi kapcsolatokban, hogy bármit megtehet, és ez a legtöbbször így is van.

A családon kívüli kapcsolatainkban nem vagyunk ilyen megengedőek, hogy bármit megengedjünk a másik embernek. Ennek oka akár az is lehet, hogy a családi kapcsolatokban elszenvedett fájdalom, veszteség, sokszor megerőszakoltság érzése (hogy a kapcsolatot bármi áron tartsuk fent, bármennyire is kellemetlen egyik vagy másik embernek) szóval a kifelé eljátszott, megjátszott harmónia látszata, egyszerűen elfáraszt, és betelít minket érzelmileg. Így mindenki más, aki kapcsolódik hozzánk, barátok, társ, munkatársak, már csak egy eséllyel rendelkeznek.

Egyetlen esélyt kell megbecsülni, az együtt töltött időben mindent jól csinálni, mert nincs már tolerancia, nincs türelem. Nincs kapacitásunk arra, hogy a másikra figyeljünk, saját magunkkal vagyunk elfoglalva, nincs idő, energia olyan találkozásokra, ahonnan mindketten elégedetten térhetünk haza. Nem tudunk érzelmileg elég közel kerülni egymáshoz, mert a családjainkban felépített falakon senki nem tud átjutni. Önmagunk teljes védelme a külső emberekkel való kapcsolatban jól működik. Annyira jól, hogy a valódi kapcsolódást lehetetlenné teszi.

Ezért lehet az, hogy az egyébként szimpatikus, kedves embert nem tudjuk magunkhoz közel engedni, nem tudunk bizalmat szavazni, nem tudunk hozzá őszinték lenni, nem merjük magunkat őszintén kifejezni. Megtanult családi sémáink szerint működünk, és ahogy a családon belül is, most is veszteséget szenvedünk.

Visszahúzódunk, elkülönülünk, és általában megbeszélés nélkül lezárjuk a kapcsolatot, tovább lépünk.

És vannak azok a helyzetek, ahol nem ez történik…hanem második esélyt adunk. Második esélyt önmagunknak, a másiknak, a kapcsolatunknak.

A második esélyben már mindketten mások vagyunk. Valahogy eltűnnek belőle a hozott minták, és sémák, nincs egymás felé már annyi elvárás. Spontán módon jelenik meg benne a megérteni akarás, a türelem, és a szeretet.

A második esélyben én téged látlak, és te engem látsz. Szerepek, és elvárások nélkül örülünk egymásnak.

Biztos van olyan is, hogy harmadik, vagy negyedik esély, vagy végtelen lehetőségek a megbocsátásra, az újrakezdésre. De a második esély a legkülönlegesebb, és talán azért, mert a legtöbb családban nincs ilyen…ott ha egyszer kizárnak, megtagadnak téged, nincs második esélyed. Harmadik, negyedik, sokadik esélyt adni nincs is igazán értelme, mert ott már kialakul a tettes-áldozat játszma, és elveszik a kapcsolódás tisztasága.

Mondhatnám, hogy milyen jó lenne, ha képesek lennénk rá, hogy az első kapcsolódásunk már olyan jelentőségteljes legyen, hogy ne legyen szükség a második esélyre…milyen jó lenne, ha nem kellene elszenvedni a fájdalmat, a veszteséget ahhoz, hogy egymásnak újra megadjuk a lehetőséget.

Igen, nagyon jó lenne, de ezekkel a családi mintákkal, terhekkel, nem vagyunk, nem lehetünk erre képesek.

Azt viszont tudhatjuk, hogy akinek második esélyt adunk az életünkben, ő valóban nagyon fontos számunkra, igazán értékes. Mert ő az, akiért feladjuk az adott pillanatban a családjainknak, családtagoknak, és hozott mintáinknak fogadott tudattalan hűséget.

A második esély egy kapcsolódásban, nagyon értékes. Sokszor ezekből születnek az életre szóló barátságok, örökre szóló öröm kötelékek. Ezekben a kapcsolódásokban már nem csak egyéleti emberként vagyunk jelen, hanem Lélek kapcsolódik Lélekkel.

S hogy miért csak másodikra megy? Talán azért, hogy megtanuljuk a leckét örökre: Vannak emberek, akik bármelyik családtagunknál jobban szeretnek minket. Ők azok, akik a közös történeten felülemelkedve, képesek újra bízni, hinni abban, hogy a találkozásunk nem véletlen, és végtelenül értékes mindkettőnknek.

Aki második esélyt ad, nem kegyelmet ad a másiknak, hanem feltétel nélküli, megengedő bizalmat, és szeretetet.

Amikor második esélyt adsz valakinek, az egódnak a Lelked elé le kell térdelnie. Ez az egyik olyan pillanat az életedben, amit sosem felejtesz el…

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea