Mennyit ér egy élet?

Sokszor visszatérő kérdés, hogy hol van az a pillanat, amikortól felnőttnek tekinthetjük gyermekeinket. Az életkor önmagában nem tesz felnőtté egy embert. Mondhatjuk, hogy amikor elköltözik otthonról, és önálló életet kezd, vagy amikor elköteleződik egy munkahely mellett.

Sokan vannak, akik bár elköltöztek, a szüleiknek mégis rendszeresen segíteni kell anyagilag, mert egyedül nem képesek kifizetni, vagy fenntartani az albérletet. Van ugyan munkahelye a felnőtt gyereknek, de fizetését a saját értékrendje szerint költi el, ami lássuk be a legtöbb esetben nem egy felnőtt értékrendje. Nem élveznek elsőbbséget a kötelezettségek, a vágyott dolgokkal szemben.

Középkorú, 40-55 közötti embereket látok, akik a legjobban attól szenvednek, hogy a már huszon, harminc éves gyerekeik, még mindig nem lettek felnőttek, és ennek köszönhetően a szülőnek úgy kell az életét élnie, hogy állandó készenlétben van, hogy mikor lesz szükség az ő segítségére. Anyagilag, és konkrét tettekben is szükség van rá, mert nélküle nem megy, nincsenek megoldások, és nincs pénz a hónap közepére.

Mit érez valójában az a szülő, aki minden napját úgy éli meg, hogy tulajdonképpen legszívesebben az adott helyzetből elmenekülne? Régóta vágyott szabadságát mikor élheti meg? Hol teljesül az a ki nem mondott ígéret, hogy újra szabad lehet, amikor felnő a gyermeke? Ki adja meg a szülő szabadságát, amikor feladatát, dolgát elvégezte? Egyáltalán meddig van feladat, és honnan tekinthetünk mindent amit teszünk, szabadon választottnak. A Sors, az élet teszi szabaddá, vagy a gyerekétől kell kikönyörögnie? Mikortól számít méltatlannak egy helyzet a saját gyerekeddel szemben? Kinek számolunk el tulajdonképpen azzal, hogy mi az, amit jó érzéssel megteszünk, és mikor mondhatunk nemet? És ha nemet mondtunk, magunkban hogyan számolunk el ezzel? Bűntudatunk lesz, és utána fejünket lehajtva kullogunk feloldozásért, és teszünk sokkal többet, mint előtte? Melyik az a pont, és pillanat a szülői szerepben, amikor kimondhatom, hogy: nem akarom.

Hogy nem akarom többé magam elé helyezni a felnőtt gyerekemet, nem szeretném az ő igényeihez mérten élni az életemet, nem szeretnék számára a kulcs, a megoldás, a bank lenni, az az ember, akit a végtelenségig ki lehet használni, és akár egy köszönöm nélkül is meg lehet kapni bármit.

Sokan úgy gondolják, hogy a szülői szerepet a halálunkig nem lehet elengedni, a gyerekükért mindig-mindent, bármit amit a helyzet kíván meg kell tenni, és mindazt ami történik, tűrni kell, mert ez a normális. Igen, így is lehet.

Én mégis elgondolkozom, hogy miért van ilyen sok középkorú, nagyon beteg ember? Nem lehet-e az, hogy a ki nem mondott nem-ek, belső világunkban hatalmassá nőnek, és szépen lassan felemésztenek minket? S ha a szerepet halálunkig kell eljátszani, akkor mi az egyetlen irány, amerre ebből szabaddá lehet válni- beteggé lenni, akár a betegségbe belehalni.

Vajon mi jár annak fejében, aki a viselhetetlen családi helyzete miatt most gyógyíthatatlan beteg? Vágyódik a halálba és azért beteg, vagy tulajdonképpen az elvárások ölik meg? És a legfontosabb kérdés, hogy hol van az a pont, ahonnan még visszafordulhat az, aki keserű életéről lemondva, a halál lehetőségében lát reménységet. S ha az a pont megnevezhető lenne, minek kellene változni benne, körülötte, hogy az Igen az életre soha többet ne remegjen meg benne?

Elhazudott életet élnek sokan, mert félnek…azt gondolják, hogy nem tehetik meg, hogy kimondják azt amit, és ahogyan szeretnének, és ez elsősorban a szülők és a felnőtt gyerekek felé jelenik meg. Elhazudott találkozások, belső érzések, és közben egyre erősebb vágy, elvágyódás, hogy a hazugságnak vége legyen.

Mennyit ér egy élet? És melyikünk élete értékesebb?

…mindannyian magunk döntjük el, hogy ki a legfontosabb számunkra az életünkben, és a körülöttünk lévők viszonyulása, a döntéseink eredményét tükrözi számunkra.

Visszatérve az alapvető kérdésre, hogy hol van az a pillanat, amikortól felnőttnek tekinthetjük a gyerekünket…az egyik ilyen pont talán az lehet, amikor a szülő meghal, mert onnantól kezdve nincs visszaút, nem lehet visszalépni, az élet egyértelműen kiköveteli, hogy fel kell nőni, és felelősséget kell vállalni.

…és ez történhetett volna úgy is, hogy a szülő a megfelelő időben kimondja a nemet. Lehet, hogy akkor a gyereke megbünteti, akár a kapcsolatot is megszünteti, de akkor nem kellene gyógyíthatatlan betegséget teremteni magának, nem kellene meghalni, hanem szabadon lehetne élni.

Mindig, minden helyzetben lehet választani, és amíg nem magadat választod, addig semmin nem kell csodálkozni…

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea