Ne nézz vissza!

Életünk során, többször megváltozik körülöttünk minden. Új fejezet, új emberek, új környezet. Sokszor olyan, mintha egy életen belül, új életet kezdenénk. A nevünk talán ugyanaz marad, a személyiségünk formálódik, csiszolódik. Változunk, mert az élet kiköveteli a változást. Amikor az új élet az életben elkezdődik, idegennek érezzük azt az önmagunkat, aki annak előtte voltunk. Más értékrendet éltünk, más volt a legfontosabb.

Új lehetőséget kapunk, és mi újra és újra visszatekintünk a múltba. Új lehetőséget kapunk, és mi nem élünk vele, hanem eldobjuk. Minden áron meg akarjuk érteni azt, ami történt. Visszamegyünk a múltba, de nem bírjuk el. Pont elég volt egyszer megélni mindazt, ami velünk történt. A múlt nyomot hagy a Lélek egészén. Formál, és deformál. A múlt rabul ejt, fogságából kitépni önmagad, szinte lehetetlen.
Vajon milyen lehet egy őszinte beszélgetés, egy múlt nélküli emberrel? Miről lehetne kérdezni őt, és miről tudna beszélgetni veled? Hogy határoznád meg önmagad, ha nem mondhatnád el, hogy milyen volt a tegnapod, milyen volt az elmúlt éved, az életed. Ki lennél te apád, ás anyád nélkül? Ki lennél te, ha a hozzájuk fűződő hűséged, nem tartana egy állandó gyermeki létben?

Érdekes kérdések ezek. Meg kellene tanulnunk úgy válaszolni, ahogy egy múlt nélküli ember tenné ezt. Meg kellene tanulni, a múltra irányuló kérdésekre, jelennel válaszolni. A “milyen napod volt?” -kérdésre, jelenlegi állapottal, szükséglettel válaszolni. “Milyen napod volt?”- örülök, hogy látlak, jó az illatod! Iszunk egy kávét? Mennyivel egyszerűbb lenne így élni?! Egyszerűen csak a napokat megélni. Megélni a reggelt, de nem beleragadni. Találkozni másokkal, de tudni elköszönni. Úgy enni, hogy az ízekre odafigyelni. Egyszerűen csak a jelenben lenni.

A valóságban nincs visszaút. Ne nézz vissza, te csak menj előre, mert a pillanat csak egyszer van jelen. Ne nézz vissza, mert nem ennek van az ideje. Ez a te életed, és ezt az életet, csak egyszer élheted.
…és hogy mi lesz holnap? Az most, ebben a pillanatban dől el!

Végtelen szeretettel: Dömötör Aletta