Gyere vissza!

Olyan nagyon messze vagy…alig látlak. Beszélek hozzád, és te bólogatsz, de szemedben látom, hogy nem hallod hangomat. Hívlak, szólítalak… Kereslek, hogy hol vagy. Magadban kereslek, az elmesélt történetekben, a múltban, a régi világodban, a régi otthonodban. Mintha vendégségbe hívtál volna. Ahogy beszélsz, olyan mintha lépésről-lépésre közelebb kerülhetnék a te valóságodba.

Szinte kifogástalan a kirakat, amit a családod másoknak mutat. Tökéletesen eljátszott szerepek, elégedettséget elhazudó felnőttek, a hazugságoktól, és titkoktól megfakult gyermeki mosoly mögött, fájó szív, és a valódi igazság régi emléke. Emlékszel még arra a pillanatra, az azelőttre. Amikor még jónak tűnt minden, amikor még bennük is volt szeretet.

…olyan gyorsan leszünk felnőttek. Szinte egyik pillanatról, a másikra történik meg. Olyan jó lett volna elidőzni az azelőttben…de nem lehetett, mert egyszer csak megtörtént az, amitől már azután lett… A kettő között ami történt, megváltoztatta az életedet. Az egész családdal történt, ugyanabban a pillanatban mindenkinek megváltozott az élete, a sors az életetek könyvébe ezt a történetet nyomtatott nagy betűkkel írta bele. Hogy soha ne felejtsétek el.

Nem beszélnek róla, nem téma. Elmúlt, vége. Hétköznapok jönnek, teszik a dolgukat, nem látnak téged. Nem érdekli őket a hiány amit érzel, a fájdalom, ami kővé dermedt a szívedben. Ők így élik túl a történetet, hogy nem foglalkoznak vele. De mindenki nem tehet úgy, mintha semmi nem történt volna! Valakinek emlékezni kell! Valakinek meg kell őrizni az igazságot, és ezzel a szeretetet. Valaki mindig áldozatot hoz, feláldozza önmagát, hogy a többieknek könnyebb lehessen. Amikor a Sors kérdez, te vagy az egyetlen, aki felel. Téged talál meg, mert a többiek már elvesztek teljesen, újonnan vállalt szerepeikben. Ködösítés, hazugság, kegyetlenség…te nem vagy ilyen. Hiába próbálkozol ilyenné válni, nem megy. Valami nem enged. Valami nem engedi, hogy te is elvessz teljesen.

Talán a sors, az élet az, aki szeretne visszavezetni a saját helyedre. Mutatja az utat, a segítőket, a lehetőségeket. Egyik kézből a másikba ad, sosem hagy magadra teljesen. Tudja, látja értékeidet. Ismeri a történeteidet, tudja az igazságot is, így szövetségesed lehet.

Felnőtt emberek szemében, segítségért ordító, vagy teljesen önmagába forduló gyerekeket látok. Szenvedést, őrületet. Könyörgést, hogy valaki segítsen. Hangtalan kérést, hogy: “menekíts ki innen”.

Én itt vagyok az életben, te merre jársz éppen? Merre vezet a zarándok utad, és mikor lesz vége? Száműzted magad, vagy a legsúlyosabb büntetést mérted magadra, és életed végéig szenvedsz?

Azt mondják önsorsrontás, én azt mondom: feldolgozatlan, kegyetlen emlékek… traumák, amik veled történtek, és még azóta sem mondhattad el senkinek. Hűséget esküdtél, hogy titokban tartod, nem árulod el. Megértem. Én is ezt tettem. Minden gyerek ezt teszi, ezért lehetnek kegyetlenek a felnőttek.

A benned élő gyermek szenved, és a te felnőtt éned kegyetlen vele. Már magaddal teszed, már nincs szükséged másik emberre, hogy bántson téged. Megérintelek, megölellek, mert hiszek benne, hogy a benned élő gyermek megkapaszkodik ebben a szeretet érzésben, és emlékezni kezd. Talán feldereng benne az azelőtt érzése, és vágyakozni kezd. És talán a benned élő felnőtt is készen áll már arra, hogy a gyermeket önmagában megvédje, segítse, vezesse.

Az idő elérkezett, gyere vissza ide, az életbe! Mondj igent, és indulás előre…

Kérj segítséget, hogy felidézve az azelőtti érzéseket, megérkezhess ide a jelenbe, és tudatos belső munkával megváltoztathasd az életedet!

Én hiszek a Jóságban, a Szeretetben, az Együtt erejében. Tudom, hogy onnan ahol most vagy, visszatérhetsz. Azt az utat ami előtted áll, bejártam. Ismerem, a valószerűtlen kérdéseket, amiket majd mások tesznek fel neked, a sajnálkozó tekinteteteket, a széttárt kezeket, és a szemekben megjelenő: “szegény te” által kiváltott érzéseket, amitől csak még nyomorultabbnak érzed magad…

Én hiszek benned, és ha engeded segítek. Nem vigasztalni szeretnélek, és nem akarom elvenni sem az igazságodat, sem a hazugságot, ami most könnyebbé teszi az életed. Egyszerűen csak szeretném elmondani, hogy EGYÜTTÉRZEK veled, és biztosítani arról, hogy ha szeretnéd, mindazzal ami történt veled, szabadon élhetsz.

Szabadon a saját belső világodban, ahol soha többet nem kell már azt tenned, ami után szégyenedben világgá kell menned…

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea