Biztos, hogy minden megbocsátható?
Számos tanítás szól a megbocsátásról, hogy a haragunkat fel kell számolni, és meg kell bocsátanunk mindenkinek, aki valaha ártott nekünk. Amikor nem teszünk a szó mögé semmit, akkor könnyedén ki tudjuk mondani: megbocsátok neki. Azonban ha komoly megnevezhető téma húzódik a kimondott szó mögött, akkor minden mássá válik. Amikor gyerekkorban konkrét bántalmazás történt, és azt javasolják, hogy bocsáss meg a szüleidnek, akkor vajon mit él meg bennünk az a sérült én, sérült gyermek, aki ott akkor összetörött? Legyint egyet, hogy hát persze, semmi gond…. vagy bezárja szívét, elzárja az érzéseit önmaga elől, és száraz könnyel kimondja, „már nem haragszom”.
Aztán a történetet mélyen a feledés homályába temeti, és már semmi más nem emlékezteti arra, csak a megkeményedett, túlkontrollált személyisége, hogy valamikor nagyon régen történt valami, ami megváltoztatott mindent. Meg kell -e bocsátanunk annak az embernek, aki felelős életünk legrosszabb időszakáért? Én még soha nem hallottam azt, ahogy a tettesek kimondták: „Bocsáss meg kérlek”. Nem kérnek bocsánatot, mert nem látják be, hogy hibáztak, hogy fájdalmat okoztak, hogy bántottak. Miért gondoljuk azt, hogy meg kell bocsátanunk nekik, ha ők soha nem kértek bocsánatot? Azt gondoljuk, ha kimondjuk, hogy megbocsátottam, akkor harmónia lesz bennünk. Akkor elértünk egy szintet, ami a fejlődésünkben mérhető. De valójában ezzel áltatjuk magunkat, a tettest pedig képzeletben feltesszük a piedesztálra… és azt mondjuk: „minden rendben van azzal, hogy bántottál, vagy megvertél, vagy molesztáltál. Tényleg a világon semmi gond sincs ezzel… majd nem beszélek róla senkinek, és akkor a mi titkunk marad. Különben is, biztos én vagyok a hibás.”
A vállalt harag lehetne az első lépés… persze itt felmerül, hogy „de már meghalt az elkövető”… – így aztán igazán nem méltó haragudni…. Pedig teljesen biztos, hogy már nem fog belehalni a haragunkba, de a jólneveltség a és a hűség megköti az áldozatot. A harag jelenleg is bennünk van, csak nem az elkövetőre haragszunk, hanem saját magunkra. Pedig csak meg kellene fordítanunk az energiát.
Nem magunkra kellene haragudni, hanem a tettesre, és nem neki kellene megbocsátanunk, hanem saját magunknak. Így valódi rend lehetne bennünk.
Energetikailag is minden és mindenki a helyére kerülhetne. … és hogy miért kell magunknak megbocsátani? – azért mert eddig magunkat tettük felelőssé, magunkat árultuk el, magunkat zártuk ki a saját életünkből, és mert elhittük, hogy ami velünk történt az természetes, és megérdemeltük.
Végtelen szeretettel: Dömötör Aletta
