Egyszer fent, máskor lent…
Vannak olyan időszakok az életünkben, amikor úgy érezzük: megrekedtünk. Nem azért, mert belül magunkban megállt az energia, nem azért mert mi magunk úgy döntöttünk, hogy feladjuk, egyszerűen csak körülöttünk nem mozdulnak a helyzetek, a dolgok.
Nem egy belső szinteken zajló megrekedtség érzés ez, hanem arra gondolok, amikor rajtad kívül, az életedhez tartozó dolgok nem mennek, vagy nem úgy mennek ahogy szoktak. Tudod, amikor mindennap teszed a dolgodat, ahogy szoktad, és az eredmény nem, hogy nem ugyanaz, hanem csupán töredéke annak, amit el tudnál képzelni, vagy amit ilyenkor konkrétan szoktál tapasztalni. Nem új helyzetekre gondolok, hanem olyanokra, melyek évek óta jelen vannak az életünkben.
Mit tehetünk ilyenkor? Mit tehetek még, hogy megváltozzon a helyzet, az energia? Sokszor felteszem én is ezt a kérdést magamnak, főként azután, hogy már mindent megpróbáltam, amit tudtam, amire gondoltam. Mire ehhez a kérdéshez elérek, addigra már a magam ötletei elfogynak…
Végig lapozom, felsorolom magamban azokat a helyzeteket, embereket, melyek lehúzhatnak, megköthetnek, keresem a hibát, amit elkövettem. Megtettem, vagy megengedtem, hogy megtegye valaki velem? Tettes voltam, vagy áldozat lettem? Mi az, amit nem látok, amit nem veszek észre? Ki az, aki uralja a teremet, vagy éppen hiányzik, nincs elismerve? Hol hibázok én, hol a hiba a rendszeremben? Mit nem látok, mire nem gondoltam, a megoldás kulcsa hova van elrejtve?
Amíg a kérdéseimet magamban felteszem, és ezekre a megfelelő választ keresem, állok egy helyben. Megálltam, és észre sem vettem… de ha tényleg állok, hát azért állok, hogy megoldjam a helyzetet, megoldást keresek, ötletelek. Megállapítom, hogy ami eddig jól működött, az most valamiért nem megy, és ha ez így van, akkor valami új kell. Új, de vajon hol van még új abban a világban, ahol már minden ki van találva?!
Érzem, ahogy napról-napra fáradok, elsősorban fejben, az elmémben. Mert nincsenek válaszok, és semmi nem változott, mióta ezek a gondolatok teszik ki a napjaimat, az energiáim 100%-át arra használom, hogy a megrekedtség érzését megszüntessem. Próbálkozásaim szükségszerűnek tűnnek, de ahogy haladok előre az időben, érzem, és tudom, hogy nem rajtam múlik tulajdonképpen…
És te is tudod…van az a pont, ahol tényleg azt érzed, hogy beletettél, megpróbáltál mindent, ami tőled telt…és már semmi más nincs hátra, csak el kell engedned…
A tanítások lényege mindig ugyanoda vezet vissza: Az élet vezet minket…Az energia irányítja az életünket. Az életünk sok ismeretlenes egyenlet, és a megoldó kulcsot hozzá, még senki nem kapta meg.
Egyszer fent, másszor lent…mert egyensúlynak kell lennie…de miért olyan nehéz elfogadni a lentet?!
…amikor úgy érzem megrekedt az élet, lehet, hogy egyszerűen csak el kell fogadnom, és hagynom kell, hogy magától változzon?
Talán ez a legnehezebb: nem megállni, nem akarni, nem keresni a megoldást, nem agyalni, magunkat nem szétszedni, nem bántani…hanem egyszerűen csak tovább menni, élni azt, amit az élet most enged…
Végtelen szeretettel: Váradi Andrea
www.talentumok.com
Korábbi cikkek
