Kegyelem a csendben.
Forróság van. Hosszú ideje tart. A közelben lévő kis tóból is kiszáradt a teljesen a víz. A vidéket a Nap kegyetlen napsugarai égetik fel. Perzsel a hőség. Az életet adó Nap most pusztulást, és halált hoz. Micsoda ERŐ. Mind a kettőre képes, életet ad és elvesz. A melegség, amit magából ont, most nem simogató, nem feltöltő, hanem halálosan bántó. Ember, állat, és növény sem menekül hatalma elől. Egy nőstény oroszlán lassan sétál végig a szavannák magasra nőtt, de teljesen aranyszínűre sárgult kiégett füvében. Szenved. Fáradt, éhes, és ereje is fogytán. A szavannák királynője most ebben a pillanatban csak árnyéka önmagának. A családjától is elszakadt, kölykei nincsenek. Egyedül van. Tudja, hogy ha életben akar maradni, akkor szüksége lesz táplálékra. Összeszedi erejét, és vadászni indul.
Hiszen ez a természet rendje és ereje most újra ezt követelei meg, hogy ragadozóvá váljon. Így maradhat életben. De ezt nagyon mélyre temette már magában. És most mégis újra döntenie kell. Ha túl akar élni, akkor ölnie kell vagy ha együtt érez a szavanna lakóival azzal vállalja a kockázatát annak, hogy meghal, akár velük együtt. Oroszlánként ez nem lenne kérdés, hogy mi a helyes válasz. Ölni kell. Életben kell maradni bármi áron. De ő más. Már egészen pici oroszlánkölyök kora óta másképp működött, bár sosem értette, de ő nem tudott ragadozóvá válni. Túlságosan is érezte az elejtett vad utolsó szívdobbanásában lévő elmúlás végérvényességét, a szenvedést, és az utolsó szempillantásban a szomorúságot és kétségbeesést. Talán ezért is távolodott el a családjától. De az Élet újra felteszi a kérdést, és újra dönteni kell.
Tudja, hogy csak úgy maradhat életben, ha most ölni fog. Fürkésző tekintete pásztázza a terepet. A belső vívódásban győzött az életben maradási ösztön. Újra ragadozóvá vált. Szeme is megváltozott, mozgása teljesen átalakult, és minden mozzanatában a vad becserkészésének ősi ösztönszerűsége elevenedik meg. Küzdött, harcolt ez ellen. Nem akart olyan Oroszlánná válni, mint szülei. De a helyzet most mégis ebbe kényszeríti.
Meg is van a kiszemelt vad. Óvatosan, lassú de határozott lépéssel közelít felé. Annyira csendes és halk, hogy csak a helyzet feszültségének rezgését lehet érezni a levegőben. És amikor már elég közel ért, elkezd tiszta erejéből futni, és az antilopnak esélye sincs… azonnal ott terem és a földre rántja, hatalmas mancsát a torkára teszi, amelynek érzi vadul lüktető ritmusát. Belenéz áldozatának riadt tekintetébe, és ott megdermed a pillanat. Csend van. Élet és Halál idegtépő kötéltánca. Van-e utolsó utáni pillanat? Talán amikor az Élet a kegyelem tenyerébe kapaszkodva a levegőben marad.
Emlékek sora tör elő benne, hogy miért is nem vált ragadozóvá… egy könnycsepp csordul ki szeméből, ami egybeolvad az antilop szeméből kicseppenő könnyel. A felismerés és a megkönnyebbülés könnyei olvadnak össze és ebben a kegyelmi pillanatban elered az eső… az antilop torkáról megszűnik a fojtó halálos szorítás és újra szabad. Az oroszlán pedig csak engedi, hogy az eső újra tisztára mossa Lelkét…
Ez az írás 2019. Szeptemberében született a Gyógyító szavak, Töténetterápia táborunkban, Takács Anna Lelkéből, és a kép is saját alkotása. Hála, és köszönet érte!