Te vagy az!
Van az az érintés, az az ölelés, ami minden sebet begyógyít. Amikor először történik, nem érted mi történik. Kibillent, elbizonytalanít. Sosem volt még így…lényed legmélyéről feltörő érzések, emlékek. Felismered. Ő az, ő az az ember. Az embered. A tied, és ő senki másé nem lehet. Most már nem, mert felismerted. És ő is felismert téged. Ő is ugyanezt éli meg. Találkoztok a pillanatban, találkozik a Lelketek. Még az is lehet, hogy életek óta vártatok erre. A felszabadító pillanatra, amikor egy időben lehettek-egy helyen.
Ezéleti, vagy előző életből hozott emlékek? Teljesen mindegy! A lényeg a van-sága, hogy itt és most történik, itt vagyunk mindketten.
Amikor nem vagy itt, semmi nem úgy működik…a világ hangos, és elnehezedik. Nem tudok „úgy” ahogy jó lenne, benne maradni. Nélküled nem lehet érezni, nem tudok Lélekből élni. Ilyenkor a Lelkem „elmegy”, és a tiédet keresi.
Bezárkózom, eltávolodok. Nincsenek hangok, és már nem nehéz. Nincsenek érzések sem, csupán egyre kuszább gondolatok. Aggodalom…hol vagy? Megtalállak? Kereslek, várlak. Hangtalanul kiáltok utánad, ordítok. Gyere vissza, nem bírom!
Legféletetteb kincseimet, az együtt megélt pillanatokat, és emlékeket egy képzeletbeli batyuba csomagolom, és magamtól jó messzire eltolom. Biztonságosnak gondolt helyre pakolom. A világtól, és magamtól messze, ahol baj nem történhet vele. Ahol megőrződik kettőnknek. Ahonnan majd elővehetem.
Napok, hetek, hónapok, talán évek, akár évtizedek is eltelnek, és nem változik semmi sem. Hiába minden, nem talállak téged…nincs meg az az érintés, az az ölelés, ami begyógyít minden sebet…
…vajon hova lettünk?
…és egyszer csak, egy váratlanul csodálatos pillanatban újra érzem. Az érintésed, az ölelésed…TE vagy! Felismerlek! Érzem a szívemben ahogy olvad a jég, és életre kelnek az érzések. Érezlek!
Érzem, hogy te is ugyanezt éled meg…Szeretet van, mélységes. Gyógyulnak a sebek, válaszra lelnek a kérdések. Már nincs is más, csak mi ketten vagyunk, és Isten a tenyerén tart minket!
Végtelen szeretettel: Váradi Andrea