Sorsod csapdájában…
Küzdöttünk, harcoltunk egymás ellen, vagy csak önmagunkkal. Te ellenem, én érted. Azért, hogy egyszer igent mondj az életemre. Azért, hogy a bizonyos létszámba egyszer én is beleférjek. Évek sokaságát felemésztette a hiábavaló küzdelem. Soha, semmi nem változott meg. A távolság volt az egyetlen, ami megvédhetett, így feldolgozásra kerülhetett mindaz, amit megéltem.
Te elkövetted magadért, vagy ellenem, én meg áldozatául estem mindennek. Vérző csatatérré vált a szívem, melyen a sebeket ejtetted. A távolság a szívemet gyógyítani kezdte. Én a küzdelmeimet megértésre cseréltem. Próbáltalak megismerni, meglátni, a sorosodat feltérképezni, gondolván, hogy így majd egyszer tovább tudok lépni. Kerestem, kutattam az összefüggéseket. A válaszokért sokszor akár az életemet is feltettem. A miért-ek lassan értelmet nyertek.
Most már látlak, tisztán látlak téged. Azt is látom, amivel te még soha nem néztél szembe. Nehéz volt a felismerés útja, és nagy árat fizettem. Mintha újra éltem volna a történelmet. A te történetedet. Belenéztem az utadba, és ahhoz, hogy megérthessem, a sors végig préselt engem. Átéltem, én is túléltem. Pont úgy mint te. Mindent azért tettem, hogy téged megértselek. Azt gondoltam, hogy majd kívülről végig nézhetem, mint amikor az ember beül a fotelbe, és egy izgalmas filmet szemlélve figyeli az eseményeket, mégis mindvégig tudja, ez nem az ő filmje. Nézi, időnként azonosul vele, de mindvégig tudja, hogy ez nem vele történt meg.
De nem, nem így lett. Én magam is belekerültem a te filmedbe. Sőt én egy pillanat alatt te lettem. Megéltem mindazt a fájdalmat, amit neked kellett megélned. Átmentem mindazon, amin neked is át kellett menned. Megértettem, hogy miért keményített fel az élet. Megértettem azt is, hogy miért zártad be a szíved. Megértem, hogy miért bánsz így velem. Így most már őszintén tiszta szívemből mondhatom ki, hogy megkegyelmezek neked, és ezzel egy időben felismerem, hogy mindez a te életed. Elfogadom a sorsodat és meghajlok előtte.
Felismerem mindazt, hogy amit eddig éltem, az a sors ismétlése. A te sorosod az én életembe belevetülve. Azért, hogy megérthesselek, ennek így kellett történnie. Látlak, tisztán látlak most már téged. Itt és most megérkezem a saját életembe. Érzem, hogy nekem más sorsot tartogat az élet, mint neked. Érzem és most már elfogadom mindezt. Elfogadom, hogy én más lehetek. Elfogadom azt is, hogy ha nekem könnyebb lehet. Elfoglalom a helyem a saját életemben. Mostantól én, én vagyok, és te, te lehetsz. Felszámolok azzal, hogy a továbbiakban is téged értselek meg.
Valaminek vége, és valami új kezdődik el. Ezzel az újjal mostantól magamat figyelem, saját sorsomat élem. Téged már csak kívülről nézlek. A saját életemben vállalok főszerepet. Feloldozom magamat, és feloldozom az életemet.
Kívülről látlak és így figyelem az érzéseimet. Új ez az érzés, már nem félek tőled. A felismerések sokaságában kegyelmet adtam neked. Látom, nehezen fogadod el, hiszen emlékszel mindenre, amit ellenem követtél el. Én is emlékszem, de hidd el, így könnyebb. Nekem már könnyebb tőle az életem. Talán most látod először, hogy mennyit bántottál. Talán mindeddig engem meg sem láttál.
Ha megkérdeznéd tőlem, hogy mit tehetnél értem én csak annyit felelnék, hogy bocsásd meg magadnak a vétkeidet, és önmagadnak kegyelmezz meg!
Végtelen szeretettel: Dömötör Aletta
