Ki vagy Te?
Azt gondoltam, hogy látlak, sőt azt gondoltam tisztán látlak téged. Hittem neked és hittem a szememnek, a szívemnek. Így nem tettem fel a kérdést, ami óvatosságra késztethetett volna, hogy: Ki vagy te?
Azért gondoltam ezt, azért engedtem meg magamnak a luxust, hogy csak jót feltételezzek, mert előtted már sokan megedzettek, így kifinomult az érzékelésem. Már sok mindent látok és érzek, tudom-látom a burok mögött a lényeget. Téged is láttalak, tisztán láttalak a legelső percben. Láttam, hogy sok mindenen túl vagy, hogy szenvedtél sokat. Mosolygó szemed mögött, láttam a fájdalmat. Láttam és tudtam, hogy feladatunk van. Neked és nekem. Egymással. Hittem és tudtam, hogy jó lehet, hogy jó lesz. Jó lehet, de csak akkor ha bizalmat szavazok neked. Megtettem. A helyzet kikövetelte tőlem. Engedtem. Mit veszíthetek?!
Azt gondoltam, megtehetem, hogy újra megpróbálom, és bizalmat szavazok neked, az ismeretlen ismerősnek. Annak az embernek, akit elém, mellém sodort a sors, az élet. Hagytam, hogy a dolgok történjenek, nem nyúltam bele. Belementem a játékba, a játékodba, érted. Azért, hogy neked segítsek. Meg akartam mutatni neked, hogy látlak téged, értelek téged, szeretlek téged és veled vagyok a legnehezebb pillanataidban is, veled vagyok az életedben.
Megelőlegeztem neked lehetőségeket, helyzeteket, de te nem láttad, nem értékelted. Nem is értetted. Nem értetted, hogy miért teszem, hogy egyáltalán mit akarok tőled. Nem értetted, hogy lehet az, hogy én látlak, amikor mindenki másnak láthatatlan vagy. Nem vagy itt, nem érkeztél meg, sőt elvesztél és elbújtál az ismeretlenben, bolyongsz és fájsz, keresel. Mindig keresel. Valakit, valamit, talán magadat és az igazságodat. Talán valakit, akihez tartozhatsz végre, aki mellett feladhatod végre a kószát és megpihenhetsz, vége lehet a keresésnek, menekülésnek. Ezt is tudom, látom, értem. Hiába minden, hiába látlak téged, ha te nem vagy itt, ha te nem vagy sehol sem, ha te nem is az vagy akinek mutatod magad, sőt az sem akinek én látlak éppen.
Szerepek. Ruhák, melyeket felveszel, majd leteszel. Használod őket. Használod az embereket, a helyzeteket, a világot ami éltet. Úgy és akkor ahogy te akarod éppen.
Te csak így tudod. Látom, érzem. Elfogadtam ezt is, hogy így tudod. Kevés volt neked, nem kellett a megértésem, nem kellettem. Ezt is elfogadtam. Ezen is túl léptem. Még mindig ott voltam veled és egyetlen egyszer sem tettem fel a kérdést, hogy: Ki vagy TE?
Tudtam, mindvégig tudtam, hogy fel kellett volna tennem. Mert ha feltettem volna, akkor a te néma válaszodban, azonnal meghallottam volna a lényeget: azt, hogy te magad sem tudod, hogy ki vagy te.
Nincs válaszod erre a kérdésre. Nem tudod ki vagy te. Nem érdekel. Nem akarod tudni, mert a tudás fájdalommal járna és nem akarsz fájni. Nem akarsz látni és nem akarsz hallani. Nem akarsz már semmit, csak túlélni. Túlélni az életet, nem keresni értelmet, feladni az elköteleződés helyett, megunni a kitartás helyett, félni a szeretet helyett, vádolni a megértés helyett, elmenekülni a szembenézés helyett.
Itt voltál és tanítottál engem. Mutattad, hogy mit tegyek. Mutattad, és késztettél, sokszor kényszerítettél, hogy tegyem fel a kérdést végre: Ki vagy te?! Nem tettem. Ma már tudom, hogy azért nem, mert ha feltettem volna, akkor hamarabb lett volna vége.
Így, hogy nem kérdeztem, te mondhattad ki, hogy már nem akarod. Te mondtad ki, hogy vége… Itt állok és nem értem. Nem értem, hogy miért nem kérdeztem meg az elmúlt években egyszer sem, hogy: Ki vagy te?!
Most, hogy vége lett, feltettem a kérdést és a válasz megérkezett. Nem te válaszoltad meg, a tetteid és a viselkedésed. Látom, hogy menekülsz, látom, hogy keresel, hogy rettegsz… látok mindent, sőt érezlek is, hiszed vagy sem.
Most látom tisztán, hogy az aki te vagy, elveszett. Elveszett a sötétségben, bolyong az egyedüllétben. A saját árnyéka felfalta, a saját élete bekebelezte. A történetek felfalták a lényedet. S te hagytad ezt.
Volt egy pillanat, egyetlen pillanat amikor örültél nekem…amikor megláttam benned a Fény talán utolsó, pislákoló szikra kezdeményét a szemedben. Láttam és elhittem. Elhittem és ezért nem kérdeztem. A Fényre koncentráltam. Az árnyékot nem láttam. Hibáztam? Meglehet. Ha hiba az, hogy látom a Fényedet és a lehetőségeidet.
Ma már látom, sőt tudom ki vagy te, már nem kell kérdezzek. TE vagy az az ember, aki hagyta kialudni a Fény utolsó szikráját is, te vagy az, aki magától mondott igent a saját árnyékra.
TE vagy az árnyék, most már tisztán látlak. S mert látlak és felismertelek, el is engedlek.
KI VAGY TE?
Lehet, hogy későn kérdeztem…
Végtelen szeretettel: Váradi Andrea
