A vándor, aki Hőssé lesz…

Határtalan béke, nyugalom, harmónia. Együtt vagyunk, összetartozunk. Majd egyszer csak sejtelmessé válik minden. Érzem, valami kezdődik, és ezzel valaminek vége…ismerős az érzés, mégis szorongást, félelmet kelt. Tudom, hogy már volt ilyen, mégis kellemetlen. Törékennyé válik a csend. Bármikor, bármi történhet…A harmónia elmozdul, kibillen, a térben nyugtalanító hullámok jelennek meg, vákuum keletkezik, ami egyre erősebb. Tartom magam, de egyre erősebben kell kapaszkodjak és miközben erőlködöm, érzem, hogy egy ponton túl úgyis beszippant. Többen vagyunk és arra várunk vajon kinek kell mennie…mert tudjuk valakinek mennie kell, akinek hívó szava érkezett. Akire várnak, aki most kell…

Egy férfi és egy nő eggyé lett és ennek az együttlétnek köszönhetően itt a mi „fenti” világunkban, megmozdult minden. Valakinek mennie kell, vállalnia kell a földi létet, le kell születnie. Élnie, tapasztalnia kell. Én ott, abban a pillanatban természetesen nem tudom mindezt, csak a szorongást érzem, hogy innen mennem kell egy számomra teljesen ismeretlen helyre. Tudom, még sosem jártam ott ezelőtt, de azt is pontosan tudom, hogy most mennem kell. Egyre erősebb az örvény, egyre elkerülhetetlenebb…magával ragad, elszédít és kirepít a végtelenbe…utazásom megkezdődik…elkezdődik valami, ami megint bármikor véget is érhet. Tudom, érzem, hogy az ami most kezdődik el, bármikor véget  is érhet. Repülök, zuhanok, egyre sűrűbb, egyre nehezebb, egyre lejjebb, egészen a mélybe.

Beletörődök és ezzel a beletörődéssel meg is érkezem valami sűrű, sötét, de meleg helyre. Anyám tápláló méhe. Átmeneti lakóhelyem, védelmem. Fájdalmamat, amit a kiszakadás, elválás okozott, lassan elfelejtem, köddé, emlékké, emlék foszlánnyá válik bennem. Elkezdek koncentrálni új helyemre, vágyom ennek megismerésére. Új érzések, élmények. Alapjában véve kellemesek. Érzem, hogy valahova bezártak és mégsem rossz egészen. Védelmez. Érzékelem saját határaimat. Szokatlan érzés…ismeretlen. Napról-napra növekszem. Egyre sokszínűbb az ismeretlen. Egyértelműen érzékelem új világomat a bentit ahol vagyok és a kintit ahova tartok. Minden nappal egyre közelebb kerülök a kinthez, és ez lassan tudatosul bennem. Újra menni kell, újra el kell indulni. Elhagyni a megismertet és felfedezni az ismeretlent. Készülődök, de most már másképpen. Már nem csak kivárom, hogy beszippantson az új lehetőség, hanem én is tudatosan részt veszek ebben. Egyre többet mozgok saját akaratomból, egyre kíváncsibbá leszek. Próbálgatom belső és külső határaimat és figyelek a jelre…amikor mehetek. Nem tudom, fogalmam sincs, hogy mi vár az új helyen, de érzem érdemes megérkeznem. Amíg csak lehet, megtartom mostani kényelmes helyemet, de ha eljön az utolsó idő, tudom mennem kell. Figyelem a jelet, felkészülök a lépésre.

És egyszer csak elkezdődik valami…megszűnik a kényelem, elvesznek a megszokott finom érzések, érzetek. Megváltozik minden! Még egy kicsit időzni szeretnék, de most tudatosul: Menni kell! Szorít valami, szűk és nagyon sötét…egyre szűkebb és egyre nehezebb haladni benne. Kínlódok, de nem adom fel! Összegyűjtöm minden erőmet, mert nem lehet vége, amíg ezt az új valamit nem láttam, nem fedeztem fel. És egyszer csak, elfáradva, kimerülve megérkezem…új helyemre. Hideg van, világos, éhes vagyok, fáradt és nagyon kimerült.

–          Segítség! Valaki segítsen!

–          Üvöltök torkom szakadtából, de úgy tűnik minden hiába, olyan mintha senki nem hallaná meg…

–          Belül magamban csak azt érzem, hogy ez az új hely borzasztóan sűrű és nehézkes. Nagy kihívás lesz, már érzem!

Vannak körülöttem, nem vagyok egyedül. Ők is idejöttek. Felismerem őket. Látom szemükben a Fényüket. Jó érzés, megnyugszom, belemerülök az itteni létbe. Hogy ne féljek annyira és túléljem kiszolgáltatottságomat, két felnőtt embert kapok magam mellé, hogy gondozzanak, szeressenek, megvédjenek. Szülőknek hívják őket. Lassan, óvatosan elkezdem megismerni, felfedezni őket, s rajtuk keresztül ezt a hangos, nehéz, összevissza világot, ahol jelenleg is élek.

Telnek a napok, hetek, hónapok évek és ami változik, hogy belülről kifelé haladva kezdek felismerni és megtanulni újabb dolgokat, helyzeteket, embereket. Kapcsolódom. Családomhoz, társaimhoz a bölcsiben, az oviban. Figyelem, megfigyelem őket. Érdekesek. Teljesen mások…Sokan vannak körülöttem, mégis egyedül vagyok, és ezt legbelül mindig érzem. Vannak könnyebb napok és van amikor nehezebb. Mert nem felejtek…valami hiányzik, és ez örökké ott van bennem. Próbálok feloldódni, játszani és örülni, mint mások, de amikor feljönnek a csillagok az égen, akkor mindig emlékezem. Olyan, mintha ez tőlem független lenne. Mintha egyszer csak bekapcsolna bennem. Érdekes érzés, de szeretem.

Elmúltak az óvodás évek és iskolába kerültem. Tanítgatnak a földi létre, szabályokat tanulunk, hogy könnyebb legyen, de úgy érzem ettől nekem egyre nehezebb. Egyre jobban távolodom attól ahonnan jöttem és egyre nagyobb a szorongás, a félelem. Felismerem, hogy én magam is több részből állok, van amit megértek és mégis ahhoz képest teljesen mást érzek. Kuszaság lesz emiatt bennem. Nem értenek a többiek…többnyire egyedül vagyok, vagy olyanokkal, akik okosabbak és megértenek. Így telnek el az iskolás évek. Egyetlen biztos pont van, a csillagok az égen! Ők mindig, mindenhova elkísérnek engem. Számíthatok rájuk, velem vannak, segítenek engem. Csak a nappalt kell kibírni valahogy és újra megérkeznek.

Elteltek az évek és felnőttem. Bezártam magamban ezt a titokzatos, gyönyörű és békés világot amit a csillagokban látok. Elvágyódom vissza, és ezt az érzést nem csökkenti semmi csak néha napján a barátok. Olyanok, akik látják, érzik, tudják, felismernek. Kevesen vannak, kevesen vagyunk, de így mégis könnyebb.

Felvettem szerepeimet, beálltam a sorba és így lett minden napom egyre szürkébb és kilátástalanabb. Menekülni akarok, de nem tudok. Be vagyok zárva. Egy testbe, egy világba. Saját érzéseim és gondolataim fogságába. Húznak lefelé, egyre nehezebb, már a hétköznapokat, sőt a csillagos éjszakákat is kínként élem meg. Menni akarok! Engedjetek innen! Ordítok, kiabálok, de hang nem jön ki a számon…magamban kínlódom. Messzire kerültek a kellemes emlékek. Nem adnak már nyugalmat, menedéket. Elvesztettem teljesen őket. Olyan, mintha teljesen megszakadt volna a kapcsolatom korábbi világommal ahonnan jöttem. Hiába keresem…elvesztettem. Fáj és egyre jobban félek. Egyre elveszettebb vagyok, és egyre erőteljesebben félek. Nem tudom mi lesz! Nem akarom, és nem ismerem ezt!

Mélységesen mélyre kerülök önmagamban, már csak vegetálok. Napi feladataimat ellátom, de nem érdekel semmi és senki, csak menni akarok. Ki akarok innen szakadni, vissza akarok térni…

Elveszítettem mindent, ami valóban értékes volt számomra és semmit nem kaptam cserébe. Olyan dolgokat kaptam érte, amik számomra teljesen értéktelenek. Ezekkel mit kezdjek? Hova menjek, mit tegyek? Démonjaim egyre erősebbek, leterítenek…és azt is tudom, hogy magamnak teremtettem őket. Harcolok magammal, velük, és egyre nehezebb. Keresem elveszett emlékeimet. Nem találom, talán örökre elvesztettem őket…szomorú vagyok nagyon. Elvesztem egy végtelen világ, végtelen idejében…sosem lesz vége??? Valaki segítsen!

Gondolataim csak a szabadulás körül forognak, semmi más nem érdekel…megőrülök önmagamtól, valami varázslat kellene és csend és béke.

És egyszer csak, amikor épp a legeslegnehezebb, mintha lekapcsolná valaki a villanyt egy nagy térben, úgy kapcsolódik le minden bennem. Sötétség, de csend és béke lesz. Na végre! Juj, de jó! Hihetetlen! Mégis csak megérte! Olyan érzés vett körbe, ami akkor volt, mielőtt elutaztam ide, a Földre. Fantasztikus volt újra felismerni, elidőzni benne. Csodálatos, emelkedett. Köszönöm magamnak, Istenem köszönöm neked!

Visszatértek lassan a köddé vált régi emlékek, naponta egyre közelebb. Ahogy közeledtek régen elfelejtett érzéseim és gondolataim, úgy lett minden egyre könnyebb.

Már más szemmel néztem a világra amiben élek és rájöttem, hogy rendet tehetek benne, kialakíthatom személyes életteremet olyanra, amilyennek csak szeretném. Lassan, lépésről-lépésre ismeretem fel, hogy mi-miért történhetett. Elkezdtem tudatosan feltárni az eseményeket, megérteni ezeket. Egyre több hasonló emberrel ismerkedtem meg, és velük együtt még könnyebb lett.

Tanultam és tanulok. Tapasztalok, beépítek, analizálok, szintetizálok és integrálok. Így haladok előre. Így kerülök egyre közelebb az igazsághoz. Mint a vándor, akit útjára bocsátottak, lassan hazafelé indulok. Mert megértettem, felfogtam, hogy miért bocsátottak utamra, s így már nincs is szükség arra, hogy hihetetlen messzeségben legyek otthonról. Már az otthon közelében is azt élem aki vagyok, azt teszem amiért itt vagyok. Hosszú, fájdalmas utat tettem meg, de megérte!

Ma már tudom, hogy mindannyian vándorok vagyunk, és így sokkal könnyebb. Mesebeli király apánk és király anyánk vándorútra bocsátott minket. Azért, hogy tapasztaljunk és tanuljunk új dolgokat. Vándor tarisznyánk mindazt tartalmazza, amire az úton szükségünk lehet.

A Vándor ki útra kelt, itt lakik bennem, és egyre elégedettebb. Tudja, hogy dolga végeztével HAZA térhet.

Így ma már bátran vágok bele új kalandokba, kihívásokba, mert tudom, hogy bizonyos időre mindig-mindentől el kell távolodni ahhoz, hogy oda visszatérhess.

Megkezdtem hát a Hős utazását ebben a zajos, zűrzavaros világban, s hogy mi vár még rám?! – meglátjuk, majd elmesélem.

Gyere és tarts velem! Mert együtt minden könnyebb!

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea