A nyugalom lehetősége…
Magamba nézek és figyelek. Csendben halkan befelé megyek. Kívülről most szomorúnak tűnhetek, talán még aggódhatsz is értem. Talán nem érted azt, amit most megélek. Csendben, halkan, egymagamban befelé haladva… válaszokat várva elindultam. A kérdés, mely elindított: Mi az, ami befelé irányított? Mi akar a felszínre törve napvilágot látni, mi az, ami kikívánkozik? Én zártam el, vagy valami által elzáródott előlem?
Elindulok, csendesen halkan, magamban kutatok. Nem teszek mást, csak figyelek. Időnként behunyom a szememet. Engedem, hogy a napfény cirógassa szívemet. A madarak tavaszi zsongása betöltse a teret. A fény, az élet itt van velem. Ezek felismerésével tovább megyek… csendben, halkan befelé figyelek. Ahogy haladok, egyre nagyobb nyugalmat találok. Már nem csak én vagyok csendes, a világ is kezd halkulni körülöttem. A diszharmonikus hangok megszűnni kezdenek. Húz befelé a nyugalom, s mintha azt üzenné: “Pihenj meg végre. Amit kint kerestél, azt itt bent leled meg. Nyugalom, harmónia, csend. Ezek azok a szigetek, melyeken mindig biztonságod leled!” … és én tovább figyelek.
Újra emlékszem. Ha feszültséget érzékeltem, mindig ide menekültem. Amikor hangosak voltak a mondatok és zajosak voltak az indulatok, akkor építettem ki mindezt, ami a mai napig menedéket kínál nekem.
Gyerek voltam, amikor mindezt tettem. Túl hangos volt a világ nekem. Sokszor féltem, és megijedtem. Megdermedtem. S aztán menekülni kezdtem. Ahhoz nem voltam elég bátor, hogy kifelé tegyem, ezért befelé menekültem. Becsuktam a szemem, és úgy vártam, hogy az indulatoknak vége legyen, hogy ne kelljen hallanom többet. Aztán szép lassan csend lett. Elnémult a világ körülöttem. Ilyenkor megérkeztem. Kikötöttem a nyugalom szigetére. Ide menekültem. Itt megpihentem és feltöltődtem. Ez volt az a világ, amihez senki sem férkőzhetett, ahol mindig biztonságban lehettem. Szinte minden este ide menekültem. Aztán reggel újra zajokra lettem figyelmes. A diszharmonikus hangok újra zilálni kezdték a lelkem. Sokszor kiáltottam volna, legyen már vége! … ennek köszönhetően egyre gyakrabban indultam a belső szigetemre. Élhetővé és harmonikussá tettem. Díszítettem, csinosítottam. Egyre szebb és egyre nagyobb lett. Már nem kellett becsuknom a szemem, hogy megérkezhessek. Onnan tekintettem kifelé a világra. Így a hangos zajok nem érhettek el.
Most újra itt vagyok a jelen pillanatban, és csendben, befelé figyelek. Mit akart a Lelkem üzenni nekem? Azt hiszem, felismertem. Egy ideig kívül kerestem, s amíg ezt tettem én magam diszharmonikus lettem. Egy időre elfeledtem, hogy a nyugalom szigete visszavár engem. Most megérkeztem. Felsóhajtok és látom, hogy megvárt engem. Érintetlen. Újra a harmónia járja át a lelkem. Megérkeztem. Újra nyugalomra leltem, s most innen figyellek. A nyugalmamon keresztül látlak téged. Megpihentem. Nem menekültem, csak megérkeztem. Felidéztem mindazt, amit eddig adott nekem. Csendben, nyugalomban lehetek. Ha gondolod, csendben, halkan megérkezhetsz. Végtelen szeretettel várlak téged. Engedd, hogy körbe vezesselek. A nyugalom az, amivel most megtartalak téged. Vedd le a cipődet és lépj be. Hallgasd, ahogy a csend végig járja a szívedet. Újra megértettem: “Így is lehet!”
Végtelen szeretettel: Dömötör Aletta
