Kapcsolataink igazsága…

Megszokások, és elvárások uralják a kapcsolatainkat. Soha ki nem mondott igazságok, játszmák. Hazugságok, álarcok. Kipipált beszélgetések, eljátszott kapcsolattartás. Kiüresedett kapcsolódásokat erőltetünk egymásra, hogy az elengedés, annak kimondása, hogy vége…ne fájjon.

A családjainkban van a gyökere annak, hogy a felnőtt, egyenrangú kapcsolatainkban is így, hamisan, és megjátszva veszünk részt.

Családi kapcsolataink, társadalmi szinten is elérték a mélypontot…Az elmúlt évtizedekben felszínre került családi titkok, és összefüggések, az elmúlt években felfedezett, és felelőssé tett generációs tükröződések megértése, nem hoztak megoldást a családjainkban mélyen gyökerező problémára.

Nem most romlott el a kapcsolat…már réges-régen. Történetek vannak a válságunk mögött. Szubjektív, csak rád igaz és jellemző történet, s ha anyádnak vagy apádnak kellene elmesélni, teljesen másként hangzana, hidd el. Nincs már jelentősége a történeteknek, mégis hatással vannak a mindennapi életedre.

Amikor hetente, kéthetente felhív, csak hogy ne kelljen soha kimondani magának, vagy másoknak, hogy: Nincs kapcsolatom a gyerekemmel, gyerekeimmel… Megértem, hogy nehéz szembenézni az igazsággal, és még nehezebb beismerni, hogy valami véglegesen és visszavonhatatlanul tönkre ment, de akkor is ez van, ha nem mondja ki…ez a ti igazságotok, és ezt mindketten tudjátok.

Újra, és újra eljátszátok, hogy érdekel a másik. Rendszeresen találkoztok, vagy telefonáltok, pedig nincs mit mondanotok egymásnak. Mégis mindketten fontosnak tartjátok, hogy fentartsátok a látszatot. A külvilágnak szeretnétek megfelelni ezzel, és elkerülni azt a fájdalmat, amit nem lehet. Annak beismerését, hogy már nem vagytok többek egymásnak, mint idegenek. A szüleid vagy a gyereked, egykor a legfontosabbak voltak neked, a legjobban szeretted őket. És mára már csak kipipálandó feladat, kötelező kör lett belőle.

Vajon hova tűnt a kapcsolat, a Szeretet ami összekötött benneteket? Ki árulta el, és miért nem tesz valamit, hogy jóvá tegye amit tett?

Milyen jó lenne, ha elmesélhetnéd neki, hogy milyen most az életed…ha érdekelné, hogy a mindennapokat, vagy akár az ünnepi pillanatokat hogyan éled meg. Milyen kár, hogy nem érdekli, milyen terveid vannak, merre-hova tart az életed…

Milyen jó lett volna valóságosan kapcsolódni…őszintén élni, igazságot kimondani, szeretni, és szeretve lenni.

Nem tudom megmondani, hogy ehhez mit kellett volna neked, vagy neki tenni…vagy talán mégis…

Többször is volt már olyan, amikor őszintén felvállalta, hogy nem tud már kapcsolódni…és bármennyire is azt gondolják, hogy ennek az érzésnek nagyon kell fájni, hát nem. Fájdalmas a megjátszott kapcsolat, a sok hazugság, játszma, és elvárás. Ehhez képes egyáltalán nem fáj, amikor megengedi magának, hogy megélje azt amit valójában érez, és nem keres, nem vagy a mindennapjai része. Könnyebbséget érezhetsz olyankor, szabadságot, hálát, és köszönetet, hogy ezekben a pillanatokban képes téged, önmagánál fontosabbnak érezni, és egyszerűen elengedni…az életedbe, aminek ő már nagyon régen nem részese.

Beismerjük vagy sem, családi kapcsolataink jó része nem csupán haldoklik, hanem már meghalt réges-régen…úgy teszünk, mintha nem történt volna meg, hogy soha ne kelljen kimondani: Vége… pedig a vége után, lehetőségünk lenne egy új minőségű életre, ahol már nem határoznak meg minket az elhazudott, eljátszott, és aztán bűntudatot, szégyent okozó kapcsolatok.

Mert valahol ott belül, önmagunkban, mélyen…bántjuk magunkat azért, hogy nem csak hagyjuk, hogy mindez megtörténjen, hanem mi magunk is részt veszünk benne…

A kapcsolattartás két ember között történik…amikor ő nem őszinte, és ragaszkodik a kapcsolódáshoz veled, te is mondhatnád azt, hogy így, ahogy most van, nincs semmi értelme…de nem mondod te sem, mert a te igazságod is az, hogy könnyebb megadni magadat a helyzetnek, mint őszintének lenni, és átmenetileg vagy végleg eltávolodni. Elég messzire kell menni ahhoz, hogy érezhessük, valójában mit jelent a másik…és talán van az a távolság, ahol elkezdheted őt meglátni, és ezzel együtt megérteni, elfogadni. De ez nem jelenti feltétlenül azt, hogy újra szeretnél kapcsolódni, ezt majd ott, és akkor tudod eldönteni.

Nem olyan bonyolult őszintének lenni, és igazat mondani…legalább néha, és leginkább magadnak.

A belső szabadságunk talán ott kezdődhet el, amikor legalább önmagunknak nem hazudjuk el, hogy a kapcsolat ami haldoklik vagy meghalt…létezik.

Kapcsolatainkat, kapcsolódásainkat szükségszerű gyógyítani…Szereteten alapuló kapcsolatokat kell keresni, s ha úgy érzed jelenleg ilyen nincs, akkor átmenetileg az egyedüllétet vállalni. Megtanulni egyedül egésznek, és teljesnek lenni, akár egy kapcsolaton belül is, ez az ami az embert valóban felnőtté teszi. Érett, felnőtt emberek kapcsolata talán nem is tud meghalni…

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea