A te legjobb napod, az én egyik legrosszabb napom lett…
Te látod őt, de ő már nem lát téged… valami történt, és ott-akkor megváltozott minden. Benned is, és benne is. Örökre véglegesen. Soha nem beszéltetek róla, de mindketten érzitek. Amikor egymásra gondoltok, nehéz a szívetek.
Vannak az életünkben helyzetek, amiben függetlenül attól, hogy szeretnénk-e vagy sem, részt kell vállalnunk, bele kell állnunk, feladatunk van benne. Akkor is, és azzal együtt is, hogy igazából már senkit nem érdekel, hogy ott vagyunk-e, és az meg főleg nem, hogy hogyan veszünk részt benne. Az egykori kérések egymás felé, mára elvárássá kérgesedtek. Már nem kell kérni, megkérni a másikat, hiszen neki magától is tudnia kell, hogy az adott helyzetben ott van a helye.
S mert te látod őt, magadra erőlteted gondosan megválasztott páncélodat, mely biztosan fedi sebzett szívedet, és előveszed azt az énedet, aki mind közül a leginkább képes megfelelni az adott helyzet igényeinek. Szerepre készülsz, most el kell játszani, hogy minden rendben… mert senki nem tudhatja meg, hogy mi zajlik a kulisszák mögött tulajdonképpen. Az igazságnak a végsőkig rejtve kell maradni, a főhős most nem bukhat el…most biztosan nem, mert ez az ő napja lesz. Az ő életének legfontosabb napja. Mindenki, aki részt vesz, magára erőlteti a tőle elvárt szerepet, csendesen, mosolyogva bólogat, és közben belül magában várja, hogy vége legyen.
Megtanult, sokszor elpróbált viselkedés, elfojtott érzések. Nem nézel senkire, próbálsz láthatatlan maradni, és jól irányzott léptekkel haladni előre. Összeszorított fogakkal, teljes erővel nyomod le magadban a felbukkanó érzéseket, kontroll alatt tartod magadat, most nem bukhatsz el. Amikor körül nézel, olyan mintha mindenki téged figyelne, pedig egyáltalán nem érdekli őket, hogy érzed magad, vagy, hogy ott vagy-e. Telnek a percek, az órák, és egyre nehezebbé válik minden, úgy érzed a levegőért, ami életben tart, most küzdened kell. Nehezen jut el az orrodtól a tüdődbe. Megakad benned, görcsben van az egész tested. Kínlódsz, szenvedsz.
Ott kell lenned, mert elvárják tőled, és nincs erőd ahhoz, hogy elmagyarázd, és megértesd, hogy miért nem megy. Ezért bele sem kezdesz… Harc nélkül feladott, egyoldalú akarat érvényesítése, és magadban eldöntheted, hogy ezt miként kezeled: gyávának gondolod magadat, megalkuvónak, vagy önmagad legyőzéséért nyertesnek. Hiszen valójában megküzdöttél, csak nem vele, hanem magaddal, saját magadat kényszerítetted földre.
Részt veszel, velük vagy, mert ott kell lenned…de ezzel együtt, egyetlen pillanatra sem kaptak meg téged! Nem voltál jelen, belül magadból elmenekültél, hogy túlélhesd.
Elteltek az órák, és vége lett…végre. Úgy érzed, most van az a felszabadító pillanat, amikor végre leveheted magadról páncélodat, és te újra te lehetsz. De nem megy, nem ereszt…nem tudod levetni, nem enged. Az elfojtott érzések, a belőlük született sok-sok gondolat a fejedben foglyul ejtett, és a páncél, ami eddig védelmet nyújtott, most a saját kalitkád lett. Nincs visszaút oda, ahol magadra öltötted páncélodat. Nincs visszalépés az elmúlt pillanatba, csak előre van. Itt és most van, ahol mert vele a szabad döntésedért nem harcoltál meg, most magaddal kell megküzdened.
A magadra erőltetett elvárásokkal, szerepekkel kell szembenézned, és dönteni kell, hogy velük, vagy nélküle. Döntésedet persze nem segíti meg a körülötted lévők véleménye. Nem segítik, hanem nehezítik helyzetedet. Társadalmi szokásokra, családi kötelékekre hivatkozva érvelnek, és úgy érzed nem veled vannak, hanem ellened… egyedül maradsz a szégyeneddel…mert szégyelled, hogy csak ennyire voltál képes…
…és keresed az emberedet. Azt az embert, aki lát téged, és történjen bármi, melletted van, támogat, és amikor pofára estél…kezét feléd nyújtva felemel.
Mindenki más árat fizet a megalkuvásért amikor Önmagát feladja a másikért. Van aki megbetegszik, vagy balesetet szenved, de olyan is van, aki majdnem belehal a döntésébe. Élet-halál küszöbére kerül, hogy érezze döntése súlyát, és talán azért is, hogy soha ne felejtse el, hogy azoknak, akik nem látnak téged, egyáltalán nem számít, hogy ott vagy-e, vagy sem.
Te vagy az, akinek számított, hogy függetlenül attól, hogy nem lát téged, te ott legyél vele, az egykori helyeden…
S mert ott voltál, a saját poklodat megjárva visszatérhetsz a saját életedbe. Abba az életbe, ahol azoknak, akik nem látnak téged, már nincs helye, és szerepe.
Évek teltek el, és amikor a naptárban az a nap van, a te napod…még mindig összeszorul a gyomrom, és imádkozom, hogy legközelebb legyen erőm neked azt mondani, hogy: Nem akarom!
Így történt, hogy az a nap, ami a te életed egyik legszebb, legfontosabb napja volt, az én életem egyik legrosszabb napja lett…
Végtelen szeretettel: Váradi Andrea
www.talentumok.com
