Összetörve előre.
EGY-ből, Egységből indultunk el, és ahogy telik az idő, ahogy távolodunk a kiindulási ponttól, egyre több darabra hullunk szét. Az élet megkínálja, és mi elfogadjuk amit, és ahogyan ad nekünk. Elhisszük, hogy csak így lehet, egyre több részre hasadva, egyre mélyebbre kerülve, önmagunktól egyre messzebb.
A szerepek, a lehetőségek, és az elménk természete vezet minket. Kíváncsiságunk vezet, kérdések felé indulunk el. Nem magunknak tesszük fel, és nem várjuk meg saját válaszainkat. Mások válaszolnak. Elhisszük, befogadjuk, hozzá igazodunk. És ennek egyenes következménye, hogy elveszünk. Sodródunk, ismeretlen belső érzésekkel találkozunk, és mégis sajátunknak azonosítjuk. Mert valaki azt mondta, hogy hozzánk tartozik, elhitette velünk, hogy a miénk, belőlünk indul ki. Ránk beszélt helyzetek, döntések, konkrét mondatok hangzanak el. És annak ígérete, hogy ha megteszed, kimondod, éled, akkor könnyebb lesz neked. És a könnyebbség, a könnyű élet reménye vezet. Megvezet. Egy olyan világba lépsz be, ahol nincs Lélek, és te sem vagy, mert az aki belépett, már nem is te vagy…A könnyű helyett, egyre nehezebb, már a mindennapok súlyát is alig bírod el. Elfáradt, kimerült tested beteg…belső világod reszket. Üvöltenél, hogy valaki segítsen, de torkodon hang már nem jön ki, hiszen saját hangod útközben elveszett. Odaadtál mindent a válaszokért cserébe, és a válaszok, az ebből fakadó megnyugvás helyett, csak egyre nehezebb…
Széthullottál, összetörve fekszel az életedben… van hova tovább, van út előre!
Nem számít hány darabban vagy, állj fel, és lépj egyet! Csak egyetlen egyet.
Ne nézz vissza, nem szabad! Ne számold össze darabjaidat.
Fókuszálj a pillanatra, az abban megbúvó lehetőségekre, és főként magadra. Figyeld meg érzéseidet, keresd őket. Nem baj, ha először nem érzel még semmit, ne bántsd magad, akkor csak lépj újra egyet. Lépésről-lépésre egyre közelebb. Közelebb a változáshoz, az élethez. Észrevetted, hogy kikerültél az életedből, és a földön feküdtél? Most amikor felálltál és elindultál, a saját életedbe, teredbe térsz vissza éppen. Évek, évtizedek óta nem jártál itt.
A saját teredbe belépve ismerős helyzetek lesznek. Olyanok, ahol nem érzed magad idegennek, és nem merül fel többé a kérdés: Miért velem történik ez?! Valódi önmagadhoz egyre közelebb, valótlan önmagadtól egyre távolabb. Magányos, fájdalmas, nehéz belső út ez. Neked kell megtenni, csak irányt lehet adni.
Miközben haladsz előre, széttört darabjaid mint a puzzle összeállnak, eggyé lesznek. Amikor a saját életedet éled, amikor beteljesíted a Sorsodat, a feladatod, amiért megszülettél a Földre, akkor könnyebb lehet. Pillanatokra, rövid időre. Mert egyszerűen ilyen az élet. Nem a könnyűség a legfőbb jellemzője, hanem a rengeteg lehetőség, és ha benne állsz a saját életedben, élhetsz ezekkel.
Változtatnál? Felállnál? Haladnál? Élnéd a saját életed?
Akkor olyanoktól kérj segítséget, akik az összetört darabjaiddal együtt visszaállítanak a saját utadra, a saját életedbe. Keress hiteles segítőket. Olyanokat, akik élik az életüket, elesnek, aztán felállnak, teszik a dolgukat. Prófétát keress, aki az igazságot mondja el neked. Tiszta lelkű embert keress, aki szeret, megóv, védelmez amikor szükséges, és sosem hagy cserben.
Olyat keress, aki megjárta a saját útvesztőjét, és onnan visszatért ide: az ÉLETBE! Mert olyanok sokan vannak, akik az útvesztőben maradtak, vagy feladták, de olyanok akik visszatértek, nagyon kevesen.
Visszatérni nagyon nehéz…most ezt mondod, és igen, igazad van. Nem megy akárkinek. Érző, meleg szív kell hozzá, HIT, ALÁZAT, SZERETET.
Hinni Istenben, hogy a legsötétebb helyekről is hazavezet, meghajlás önmagad, és a Sors előtt, hagyni, hogy vezessen. Szeretet, amit meg akarsz osztani a többi emberrel.
Tudom, hogy darabokra törtél, de nem haltál bele…
Gyere, felsegítünk, és hazavezetünk a saját életedbe…
Végtelen szeretettel: Váradi Andrea