Kiabáld világgá!

Látom, és érzem a szenvedésedet, és úgy látom, nem segíthetek. Nem mondhatom meg, hogy még meddig viseld el. Nem tudhatom, hogy miért teszed. Nem tudom, hogy mit ígértél  meg neki, és ami még ennél is fontosabb, vajon mit ígértél meg magadnak, amikor megismerted? Mit éreztél, és mit gondoltál akkor, amikor kimondtad az igent? Nem ő az első, aki a társad lehet, és nem ő az első aki fájdalmat okoz neked azzal amit, és főleg ahogyan tesz. Te mégis elviseled. Tűröd, elszenveded. Lépésről-lépésre kerülsz magadtól egyre messzebb. Feladod egykori önmagad, hogy neki megfelelhess. Próbálkozol, akarod, hogy jó legyen. Meg akarod beszélni, mert nem megy. Nem tudod elfogadni azt, ami a benned lévő legnagyobb fájdalomra emlékezetet. Ahányszor őt meglátod, fáj, sajog, vérzik a seb.

Ők nem értik, nem értenek téged, nem látják a sebeidet, de még az is lehet, hogy téged sem látnak meg. Ők egymásnak vannak, és te velük lehetsz, ez a legtöbb amit adhatnak magukból neked. Megosztják a terüket veled, és ebben a térben újra és újra megtörténik az, ami a legnagyobb félelmed…a szeretet nevében bántanak, és használnak téged. Látszólag nem történik semmi, hétköznapi pillanatok ezek másoknak, de nem neked. S, hogy mitől más neked? Attól, hogy ott tátong, fáj, vérzik benned egy seb, ami begyógyulni ebben a helyzetben képtelen.

Talán volt már olyan, amikor úgy érezted, hogy meggyógyulhat, vagy talán el is felejtheted. Ha volt ilyen, akkor ott, abban a pillanatban hatalmas volt a szeretet, és a tér amit betöltött a szeretet végtelen ereje, gyógyíthatta sebedet. Tudom, hogy újra ezt kerested, a teret, a szeretetet, ahol te is te lehetsz, és szeretheted őt, aki önmaga lehet. Bíztál, és bizalmat szavaztál, nem akartál többet, csak tiszta szeretetet. Szeretetet, ami meggyógyít mindkettőtöket. Nem véletlenül találkozunk, s ha ő van veled, tudhatod, hogy ő is szenved, neki is van sebe. Van, vagy volt, lehet, hogy ő már meggyógyította, vagy lemondott róla, hogy meggyógyulhat. Egyszerűen csak van, és élvezi, használja a maradék pillanatokat. Neki ez az élet. Most látod csak, hogy te erre mondtál igent. Nem arra, amit te láttál ott abban a pillanatban, nem arra talánra amit ő látott benned, hanem arra a valóságra, amitől napról-napra szenvedsz.

Nézz a tükörbe! Látod milyen szomorú a szemed? Látod a kétségbeesettségedet? Ki, és mi adhat reményt ebben a helyzetben? Mitől enyhülne a szenvedésed? Ha azt mondják, hogy a társ a tükör, és tanulni tudsz tőle magadról, attól neked könnyebb? Ha azt mondják, hogy most ebből a kapcsolatból ne lépj ki, mert akkor ugyanaz történik, mint eddig, akkor meggyőztek róla, hogy érdemes maradni? Meddig kell kitartani, és hol van jogod kilépni, feladni?

…nem tudom, mert én nem tudhatom. Ahogy senki más sem tudhatja helyetted. Szeretnélek bíztatni, hogy kiabáld világgá fájdalmadat, hogy egyszer az életben kiürülhessen belőled mindaz, ami jelenleg kitölt benned mindent. Érzéseket, gondolatokat, embereket, helyzeteket rabol el, hogy csak vele foglalkozz, csak őt dédelgesd. A fájdalom önnálló életre kelt benned. Igen, ő volt az, aki ekkora teret adott ennek az érzésnek azzal, amit és ahogyan tett. Nem volt joga ehhez, nem erre “szerződtetek”. Mindig minden a szeretetből indul el, de aztán jön az ember, és valami történik, ami miatt sérül a szeretet. Most is ez történt, veletek történt, ti tettétek. Egymással, magatokkal, az együttel.

Végtelenné vált fájdalom, és szomorúság tölti be a szívedet. Reménytelennek érzed a helyzetet. Megértem, és együttérzek veled, voltam hasonló helyzetben.

Nem tudlak bíztatni, nem tudok okosat mondani, nincsenek jó tanácsok ilyen helyzetre. Tudom, hogy egyszer vége lesz, mert semmi nem marad ugyanolyan sosem. Majd történik valami benned, vagy körülötted, ami vagy olyan sokat követel, vagy olyan nagy erőt ad, hogy kibillent.

Addig is amíg a változás megérkezik, tudd, hogy nem vagy egyedül, itt vagyok veled, és fogom a kezedet!

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea