Együttérzés helyett…
Egész életemben az érzések, és az együttérzés minősége határozta meg az életemet. Érzések, melyek legtöbbször fájdalmat keltettek, hiszen a megélt történetek színezték a pillanatokat szürkére, majd feketére. Ezzel együtt is természetes volt érezni, akár fájni, szenvedni. Mert ez a természetesség tette lehetővé, hogy néha, pillanatokra sikerüljön nagyon jól lenni, felhőtlenül örülni, tiszta szívből szeretni. Az újabb kudarcokat, csak ebből a pozitív minőségből kiindulva lehetett elviselni. Sokszor felmerült a kérdés bennem, hogy vajon egy ember az életében mennyit szenvedést bír ki? Mi az, amit túl lehet még élni, és mi az, amibe már bele lehet halni. Talán nem véletlen a kérdés feltevése…talán sokszor a peremen táncoltam én is. Minden csalódás és fájdalom ellenére újra felálltam, újra bíztam, és bizalmat szavaztam.
Egészen addig volt ez így, amíg meg nem jelent az életemben az a valaki, aki úgy éreztem konkrétan azért érkezik, hogy elvegyen tőlem valamit. Valamit, vagy valakit. Valakit, vagy valamit, amit számomra fontosnak hisz. Hazugságokra épített világunkban nem egyszerű szerepet vállalni, sőt vannak pillanatok, amikor már lehetetlennek tűnik. A lehetetlen pillanat, amikor megérkezik Ő, aki elvesz, elvisz valamit. Próbáltam elfogadni, megérteni, de amikor azt érzed, hogy el akar pusztítani, akkor hogyan tudsz bármire igent mondani?! Ő és te, a ti kettőtök szövetsége. Együtt veszélyesek vagytok, életveszélyesek. Önmagatokra, és minden hozzátok kapcsolódó emberre. Ti vagytok a két megbízott, a két rettegett… küldetésetek a pusztítás, fájdalom okozás, megsemmisítés lehet, mert ezek szerint az elvek szerint éltek.
Tévedtem, amikor azt gondoltam, hogy el tudom fogadni, és igent tudok rá, rátok mondani. Hogy mondhatnék igent egy olyan erőre, ami eltipor, tönkretesz mindent?!
Próbáltam, próbálok kivonódni, háttérben maradni, de nem segít. Ha belelépek felszippant, megsemmisít. Próbáltam a ti szabályaitokhoz igazodni, nem segít. Nem tudok, nem vagyok képes egy bizonyos ponton tovább lépni, mert úgy érzem akkor ott elveszek, eltűnök Már nem tudom mit tegyek, és mit ne tegyek. Eltévedtem a saját gondolataim útvesztőiben, és az érzéseimet elrejtettem egy olyan biztonságos helyre, ahol ti biztosan nem találhatjátok meg.
Képes voltam rá, hogy téged mindennek ellenére, azzal együtt amilyen vagy, szeresselek. A rosszságod, gonoszságod ellenére is. Egészen addig a pontig, amíg meg nem jelent Ő. A kettőtök együttes rosszsága, szövetségetek a gonoszra, a pusztításra, elfogadhatatlan. Nem akarok, és nem is tudok semmiben részt venni, ami velejétől romlott, gonosz. Talán most először tudlak igazán rossznak látni, annak tükrében, amit Ő mutat nekem. A korábban kiszínezett, viselhetővé tett minőség szertefoszlott. Látom a gonoszság pusztító erejét, és félelmetes. Látni, tudni, hogy bármikor-bárkit tönkre tehettek. Érzések nélkül kifosztani másokat, elvenni, megsemmisíteni. Parancs szavaknak hangzanak, de emberek vagyunk, és még ha ez is a parancs, ellene lehet szegülni. De ki teszi? Csak az, akinek vannak érzései, aki a másikat is látja. Mindaddig amíg csak az önös érdekek vannak, akár a másik élete árán is, addig nincs miről beszélni. Tudom, hogy tudjátok, hogy látlak, látunk benneteket, és ez a bennetek élő gonoszt egyre jobban dühíti. Érzem ahogy készültök, bosszút forraltok, átkokat szórtok. Bénítjátok a másikat, hogy mindeközben ti szabadon garázdálkodhassatok. Szövetségeseket toboroztok.
Nem akartam harcolni. Talán feladtam, és kiszálltam, hogy ne kelljen küzdeni. Volt idő, amikor bármit odaadtam volna azért, hogy meg tudjalak ettől az erőtől szabadítani. De tudom, te választasz. És te, ezt választod. Megérezted az ízét a gonosznak, és őt választottad. Látom, érzem, tudom, hogy elvesztettelek. Be kell látnom, veszteséget szenvedtem. Megint, még egyszer. De nem is elvesztettem, hanem kifosztottak, elvették tőlem. Elvették, két kezemből, és szívemből kitépték mindazt, aki és ami fontos volt nekem. Elvitték, hogy használják, felhasználják vagy éppen ellenem fordítsák. Ők ketten együtt szövetségesek, erősek. Ellenem folyik a harc érzem. S ha ez így van nincs itt helyem. Talán amikor ide léptem, eltévedtem. Tévedéseim okán egyre több erőt vesztettem, mert mindent amit tévedésből teremtettem, elviszi az erőmet, hiszen nélkülem nem lenne, így én táplálom, látom el erővel.
Most van bennem elég elszántság, hogy kimondjam, bármi is lesz, részemről Vége, és hangosan kimondom: NEM! Nem értek egyet, nem adok áldást, mert nem tehetem meg! Nem mondhatok igent a gonoszra, mert a Fény felé mutat az én igenem!
Visszafordulok a saját irányomba, a saját utamra, megerősítem a hitemet, és ígértemet a Fénynek, s ha kell megharcolok bárkivel, hogy magamat védjem. Szólítom Lelkemet, erőmet, érzéseimet, hogy térjenek vissza hozzám, legyenek velem, bennem. Felállok, és nem csak a talpamra, hanem magasabbra, hogy mindent tisztán láthassak. Látni akarom újra a tisztát, jóságosat, szépet, igazat, mindazt amiben hittem, mielőtt kimondtam volna rád, rátok az igent. Az elveszett NEM, előkerült végre.
Feloldozom magamat az önként vállalt szerepekből, és szövetségből, kilépek. Feloldom a fogadalmakat, ígéreteket melyek összeköthetnek minket, és szabadon engedlek benneteket. Mostantól hagyom, engedem, hogy elkövessétek azt, amivel megbíztak benneteket, amire szövetkeztetek.
Ettől a pillanattól kezdve Én-én vagyok, és ti-ti lehettek. Visszakövetelem mindazt az erőt és energiát, amit tőlem vittetek el, és felkérem a Sorsot, hogy mostantól viselje gondotokat helyettem. Részemről itt, és most vége van…a ti világotokból kilépek, és az enyémbe belépek. Két külön világban létezünk, és ez egy így van jól, így kell lennie.
Együttérzés helyett szabadságot adok nektek, hogy az együttérzésem, az érzéseim megmaradhassanak azoknak, akik jóságosak, jó emberek.
Végtelen szeretettel: Váradi Andrea