Békét kötni találkoztunk ebben az életben…
Eltűnődöm, hogy ha szükségünk van megbocsátásra ahhoz, hogy újra szeretni tudjunk, akkor ez egészen pontosan azt jelenti, hogy valami történik velünk, bennünk, és ott akkor megharagszunk. Valakire, valamire. Még az is lehet, hogy nem egy konkrét helyzetre, vagy emberre, hanem a sorsra, sorsunkra, amiért ilyen helyzetbe hozott minket. Haragszunk, bezárunk, csendes magányunkba vissza húzódunk. Figyelünk, megfigyelünk.
Mint egy kerítés mögé húzódott gyerek, aki settenkedik, lopódzik, hogy ne vegyék észre. A gyerek kíváncsiságával, bátorságával, tettre készségével, és főként igazság érzetével tesszük. Hiszem, hogy mindannyian tisztán születünk. Lelkünk olyan, mint egy hófehér lapokból álló emlékfüzet, ami arra való, hogy azok akikkel találkozunk, akiknek jó velünk, ott hagyjanak valamit nekünk emlékbe magukból. Szavakat, rímeket, emlékeket. Történeteket, amiket együtt élhettünk meg. Apró lábnyomok ezek. Lábaink nyomai, lépteink, életünk nyomai.
Mi történik akkor, amikor valaki olyan tollal ír, ami folyik, csepeg, elfolyik… emlék könyvünk, Lelkünk bepiszkolódik. Miért teszi? Miért így teszi, és egyáltalán ki ő, hogy mindezt megteheti? A hófehér lapokon a tinta szétfolyik. Először csak egyetlen lap, aztán a többi. Füzetté fűzött lapok összessége, ha az egyik bepiszkolódik, a többi lap is megsínyli. Apró cseppként csepegteti a tinta kékjén keresztül, a kétséget a lapokra, lelkedbe, énedbe. Kétség, ami a gondolataidat megfertőzi. Kérdések sokasága nyomán, félelem születik. Kétségbeesés, kétségbe lökés, taszítás, száműzés. Te teszed! Te vagy a tettes, aki a tintát csepegtetted!
Ordítom, kiabálom, hogy nem teheted! Ordítanám, kiabálnám, de hang nem jön ki a számon. Nincs hangom, elnémult világom. Itt állok, és várok. Valakit, valamit. Megértést, feloldozást, elfogadást, valamit, ami segít.
Elképzelem, hogy egy óriási pusztaság közepén állok. Körülöttem nincs senki, csak apró lábnyomok. Valahonnan-valahová vezetnek. Múltból a jövőbe. Téged, vagy engem, azt aki követi őket. Követni kell. Menni kell, indulni kell. Hely kell, tér kell, idő kell. Megértés, elfogadás és megbocsátás kell. Beismerés kell, hogy haragszol, mert tönkretették a számodra legértékesebbet…
…a számodra legértékesebbet, amit ő egyáltalán nem látott értékesnek. Mert ő, egy másik ember, nem te. Ő az, aki csak látogatóba léphetett be az életedbe, és mint ilyen beleírhatott volna az emlékkönyvedbe. Elrontotta, tönkretette. Szerencse, hogy csak látogatóba érkezett, és nem az életedhez tartozik, így most elmehet.
A küszöbig most elkísérlek, elköszönök tőled, és integetek. Megszólal egy hang bennem…Te mit írtál az ő emlék könyvébe?
Békét kötni találkoztunk ebben az életben…
Milyen kár, hogy te nem tudtad ezt…
Még látlak ahogy távolodsz, kiabálni akarok, de aztán csak halkan, magamnak suttogom:
A könyv amit bepiszkoltál, a te könyved volt, amit egykor itt hagytál nekem…
Végtelen szeretettel: Váradi Andrea