Üzentem magamnak…
Ha jobban figyeltem volna a Lelkem üzenetére, akkor már tudtam volna előre!
Sőt talán tudtam is, csak nem sejtettem. Az események lépésről lépésre úgy követték egymást, hogy fel tudjak készülni. Én csak tettem a dolgom, nem gondolkoztam. Valami irányított, vitt előre, érzésből éltem. Jött egy érzet és nem írtam felül. Az elmém nem uralta le. Tettem, amit a szívem diktált, pont akkor és pont úgy, ahogy annak lennie kellett.
Hetek, napok teltek el azóta, mióta a Lelkem üzent, én mégis csak most a veszteség után vettem észre, hogy én magam készítettem fel magam arra, hogy könnyebb legyen.
Üzentem magamnak, a Lelkem üzent nekem és én mégsem vettem észre…
És hogy mi a tanulság? Nem tudom, talán csak annyi, hogy figyeljek jobban arra, amit a Lelkem mutat, amit hoz nekem a jövőből, felkészítve a jelen nehézségeire, és annak túlélésére. Figyelni, hogy mit mutat, merre visz. Figyelni, hogy mennyire óv, mennyire véd, hogy aztán ha bármi történik, én hamar visszataláljak hozzá. Igen vissza, mert a veszteség távolságot teremtett. Távolságot köztem és a Lelkem között.
Így lassan minden elem a helyére kerül, összeállt a kép, átlátom mi miért történik, így a megértés lesz úrrá rajtam és azt érezhetem, hogy felálltam, visszatértem!
Végtelen szeretettel: Dömötör Aletta
