Életbölcsességeink…beszélgetés veszteségről, halálról.

Aletta kérdez, Andi válaszol…

– Az első kérdésem az az hogy te hogy csinálod azt a hogy a mulandóságot és a változást maradéktalanul el tudod fogadni?

– Mentálisan hogy csinálom, mit gondolok erről a kérdésről?

– Nem, nem mentálisan hanem hogyan éled, hogy tudod azt megélni hogy egy szélsőséges krízis helyzetben mit tudsz érezni, mit csinálsz te?  Te ezt hogyan tudod megcsinálni, hogy amikor megjelenik a mulandóság akkor te stabil vagy?

– Most konkrétan a halálra gondolunk, vagy a bármi elmúlikra gondolunk?  

– Bármi elmúlik, a halál, a változás…mindegy ami valaminek a végét behozza megjeleníti, arra te hogy tudsz ilyen nyugodtan vagy elfogadóan reagálni? Hogy csinálod?

– Gondolati szinten is az van bennem, de sokkal magasabb szinteken szerintem ez egy ilyen automatikus dolog…de gondolatilag a legfontosabb szerintem ez a dolog. Hogy tudom, hogy minden véges, és mégis végtelen, és az élet dolgok végessége és az élet végessége az gyakorlatilag minden pillanatban megmutatkozik hogyha ha figyeled. Ha figyeled, ha kihegyezed a figyelmedet ennek a megfigyelésére. Megmutatkozik a természetben, a növényvilágban, az állatvilágban, és az emberi világunkban. Megmutatkozik egyik pillanatról a másik pillanatra, mert pillanatról pillanatra minden megváltozik tulajdonképpen, és amikor ezt látod akkor egy ponton túl be kell látni az embernek, belátod azt hogy nincs hatalmad efölött hogy ez meg fog változni. Tudod hogy meg fog változni és azzal együtt hogy tudom hogy meg fog változni azzal együtt állok benne. Nem várom azt hogy ne változzon, és azt se várom hogy már változzon meg, de tudom hogy bármelyik pillanatban az adott helyzet megváltozik, ami fölött nekem semmilyen hatalmam nincs hogy az pont mikor, és hogyan történik meg.

– Neked mi volt szerinted az a helyzet vagy életesemény, ahol azt tudod mondani, hogy barátságot kötöttél a halállal, vagy a mulandósággal?

– A halál és a múlandóság 2 külön dolog nekem.  A mulandóság az nekem azt is jelenti hogy az egyik pillanatban még jól érzem magam vagy éppen rosszul, és a következő pillanatban ennek a fordítottja lehet igaz. A mulandósággal gyerekkoromban találkoztam legkorábban, amikor megjelent a mama, egyik pillanatról a másikra. Kiszámíthatatlanul és bejelentkezés nélkül. Például amikor érzelmileg rossz állapotban voltam, és ő megérkezett, akkor megváltozott bennem minden. Az érzések a gondolatok. Hozott egy pozitív változást az életembe, abban pillanatban. Vagy egy-egy gyereknek a megjelenése az egyik pillanatról a másikra. Egy személy felbukkanása vagy eltűnése, akár egy gonosz embernek az eltűnése egyik pillanatról a másikra… először még ott van, aztán meg elmegy eltűnik, kilép.

– És neked ez a múlandóság, ha erre gondolsz, az  mindig rosszból… a rossz múlik el, és jóvá válik, vagy megjelenik az hogy hogy van egy jó és az elmúlik?

– A jó nem múlik el sosem az én fejemben. A jó az egy alapértelmezett minőség hogy jó van, az hogy jó az életem, az hogy hogy jól érzem magam, az hogy jó nekem, az hogy jó élni, ez egy abszolút egyértelmű érzés bennem, hogy ez így van.  Nekem az elmúlás, az mindig valami ehhez képest egy rossz, vagy nem kielégítő helyzetnek az elmúlása…az az elmúlásánál maradunk, a halál az egy másik téma. Nincs bennem az a gondolat hogy el tudom veszíteni a jót. Az van bennem hogy a jó az ott van, és hogy jóba jön bele pillanatokra vagy időszakokra a rossz. A jó terébe érkeznek meg a rossz dolgok, és én alig várom, hogy változzon valami a térben hogy hátha elmúlik az a rossz hátha kitisztul a terem. Minden tudásommal, minden szinten (fizikai, érzelmi,mentális) szintű tudásommal mindig tisztítom magam körül a teret rendnek kell lenni, mert nekem csak annyi hatásom van erre a dologra hogy azt a viszonylagos rendet amit én megtarthatók a teremben, az életemben, azt én tartom. A legrosszabb pillanatokban is meg kell tartani magamban, és magam körül a rendet, mert hiszem azt hogyha ha ezt teszem akkor valahogy hamarabb lesz újra a jó.

– Mikor érezted azt, hogy barátságot kötöttél a halállal? Mi volt a te életedben az a pillanat, amikor azt tudod mondani hogy onnantól már nem ellenségként kezelted a halált?

– Sosem jelent meg az életemben ellenségként a halál. Nem veszítettem el gyerekkoromban az apai nagyapámon kívül senkit, ő volt az első aki meghalt a közeli hozzátartozóim közül. Nekem ez mindig természetes dolog volt, hogy élünk, és aztán egyszer csak meghalunk. 17 éves voltam, amikor nővérként elkezdtem betegágy mellett dolgozni, és ott napi szinten nagyon komolyan szembe jött ez a halál téma.

Mindig azt éreztem, és gondoltam ezzel kapcsolatban, hogy mi az egészségügyben vagy az emberek otthon abban a pillanatban amikor a halál közel van, akkor az aki ott van az úgyis megtesz mindent, hogy elodázza azt a pillanatot, hogy a másik aki közel van a halálhoz az meghaljon. Soha nem gondoltam azt, hogy tehetek bármit azért, hogy valaki ne haljon meg. Soha nem gondoltam azt, hogy én meghosszabbíthatom bárkinek- bármivel az életét, vagy megváltoztathatom azt, hogy meg kell halnia.  

Valahogy számomra ilyen értelemben az elengedés bárkinek és bárminek az elengedése az egy teljesen természetes folyamat. Mindent, amit tudok megteszek az adott pillanatban, hogy ott legyek és ott legyen, és a jót ami van még, és ameddig rendelkezésre áll, kihasználjuk. De mindig tudom, hogy akár a következő pillanatban beüthet a rossz, és a rossz az, hogy meghal. Amikor meghal akkor az nyilván megérint nagyon mélyen belül érzelmileg. A hiánya, hogy eltűnik a teremből, és soha többet nem tudom elérni azon a szinten… a fizikai szinten ahogy eddig elértem. Ha egy fontos emberről beszélünk, akihez érzelmileg kötődünk vagy akinek csak megszoktad a jelenlétét, akkor ez átmenetileg érzelmileg nehéz.

A kórházban voltak betegek, akik hónapokig ott voltak velünk ápoltuk őket, és utána egy csak meghalt. Az ő jelenlétük is ugyanúgy hiányzott abban a pillanatban, ott azokban a pillanatokban amikor ők meghaltak az adott ember személyes jelenléte, hogy már nem tudsz köszönni már nem tudom megszólítani, nem beszélgetünk. Már nincs meg a kapcsolat, megszűnt. De ezek a dolgok, van vagy nincs valaki, meghalt vagy nem halt meg valaki, ez alapvetően ennek az alap tevésnek, hogy ami van az jó, és pozitív…ezt nem befolyásolja bennem, tovább tudok lépni tovább tudok menni a jó felé.

Tudom, tudok létezni utána is ebben az alapvetően jó, jóságos, pozitív térben. Amiben tudom, hogy már az adott ember nincsen benne, de nem baj. Nem baj, mert nem akarom és nem várom, hogy ott legyen. Miután nem akarom, és nem várom, mert felfogom, hogy vége van, mentálisan elfogadom, és felfogom, hogy vége van az ő életének, ezért nincs bennem utána: „Hűűű mennyire hiányzik” vagy „milyen rossz nekem, mert én egyedül maradtam nélküle”.

Nem maradtam egyedül mert sosincs az ember egyedül. Ez nagyon korai felismerés. Mindig van valaki, aki akihez szólhatsz, akihez kapcsolódhatsz, csak megváltozik annak a neve, vagy a személyisége. Egy adott ember személyisége viselkedése is megváltozhat akihez kapcsolódsz, és akkor már másként kell kapcsolódni. Tulajdonképpen amíg te élsz, amíg te életben vagy addig ez a kapcsolódás soha nem veszik el, mert te kapcsolódhatsz bármivel vagy bárkivel akivel te akarsz. Kapcsolódhatsz az életben lévőkkel, és azokkal is akik már meghaltak, „odaát” vannak. Ez az odaát lévőkkel való kapcsolat is életben tartható. Így egyáltalán nem veszhet el a kapcsolódás lehetősége. Amikor az „odaát” lévőkre gondolok, ez a szó nekem egy nagyon jó érzést hoz be, mert olyan mintha csak egy ajtó választana el minket. Olyan, mint hogyha ezen az ajtón akár én oda, akár ők ide bármikor át kukucskálhatnánk és jelezhetjük egymásnak, hogy: helló itt vagyok, és ő azt mondhatná erre, hogy: helló tudom. Ezért nincs az, nem élem meg azt, hogy elveszett a kapcsolat.

Nincs olyan kapcsolatom az életemben amire úgy gondolnék, hogy az élő vagy halott ember, teljesen mindegy, és teljesen mindegy, hogy rossz dolgok miatt ért véget vagy jó dolgok miatt, vagy egyszerűen csak megszűnt létezni a kapcsolat mert a másik mondjuk úgy döntött, hogy kilépett, nincs olyan amire azt mondanám hogy ezzel az emberrel vagy ezzel a helyzettel való kapcsolatom megszűnt.

-Amikor megjelenik a veszteség lehetősége az életedben, akkor mit csinálsz te, hogy azt ne érezd fenyegetésnek?

Mindig ott van minden pillanatban a veszteség lehetősége. Az élet állandó mozgásban van, pillanatról-pillanatra változik. Azért nem érzem fenyegetésnek mert mindig minden pillanatban jelen van. Nekem az ugyanolyan a veszteség lehetősége mint a bármi másnak a lehetősége, ami megjelenhet az életben. Az hogy valakit elveszíthetek a fizikai szinten, elveszíthetem a vele való kapcsolatot, akár mert meghal, akár mert nem akar kapcsolódni, ez minden pillanatban ott van. Mindig elveszíthetlek bárkit és bármit. Minden pillanat lehetőségében benne van.

-Mit mondanál, mit tanácsolsz annak, akit a veszteség megjelenése vagy a lehetősége lebénít, frusztrál?

– Vegye észre, és legyen rá tudatos, hogy amióta felsírt az életében, azóta soha nem volt egyetlen pillanatra sem egyedül. Mindig volt mellette egy élőlény akihez tudott, és lehetett kapcsolódni. Ezért akármennyire szereti az adott embert, nem fog benne maradni abban a fájdalomban ami időlegesen eléri, mert hogyha ha nem bezárkózik ebbe a fájdalomba, hanem kinyílik újfajta lehetőségek, újfajta emberek, akárcsak az élet felé, és úgy van ott, hogy ott van… és mint egy csecsemő, egy újszülött aki semmit nem tud azért tenni hogy kapcsolatba kerüljön emberekkel meg a létezéssel, és mégis kapcsolatba kerül, mert észreveszik.

Azt tudom mondani, hogy semmi mást nem kell tenni, csak azt gondolni, hogy amíg te élsz, addig nem tudsz véglegesen elveszíteni mindenkit. Nem tudsz egy olyan állapotba kerülni, ahol azt kell érezned, hogy teljesen egyedül vagy, és nem érdekelsz senkit, és nem kapcsolódik senki, és hiábavaló a létezésed. Ez gondolati szinten dől el, mentálisan kell az embernek szerintem magát átkalibrálni, és másként kell az adott helyzetre, és az adott emberre gondolni. Az ő létezése, és a bármelyikünk létezése az egy fölöttünk álló dolog, és amikor a fölöttünk álló dolog úgy dönt, hogy a másikat kiveszi az életből, akkor ez meg tud történni a maga természetességében. Az emberi részünk hiányolja a másikat, meg elgyászolja úgymond, de a legfontosabb szerintem az hogy a félelmektől vezérelve ne zárkózzunk be. Ne a saját gondolatainkban pörögjünk, hanem ezekben a sokkal magasabb szintű hit, spirituális vagy természeti törvények szerint gondolkozzunk, és elhiggyük, tudjuk, és a részünkké váljon az, hogy nem tudsz egyszerre mindent, mindenkit vagy olyan súlyú dolgokat elveszíteni aminek az elvesztése után te ne tudnál életben maradni.

Életben tudsz maradni, lehet hogy fájni fog de amíg nem vesznek ki az életből, addig te élsz. És ha élsz, az élet mindig magában hordozza automatikusan a kapcsolódás lehetőségét. Mert nincs önmagában lévő élő dolog a bolygón. Ami él, az valakihez, valahogyan, valamikor kapcsolódik. Amikor félsz a haláltól, félsz a veszteségtől, meg félsz a fájdalomtól a gyásztól, hogy nem fogod túlélni, akkor tulajdonképpen azt gondolod a fejedben, hogy az adott embernek a létezése adott értelmet az életednek, és az hogy ő meghal, azzal elveszíted az élettel való kapcsolatodat, az életnek az értelmességét, mert ő nincs… de attól hogy ő nincs, attól te vagy, és amíg te élsz addig a te életednek van értelme mert a létezésed maga az élet értelme. Létezel és tapasztalsz, kapcsolatban maradsz a Lelkeddel.

Az én tapasztalataim alapján az elszigetelődés, bezárkózás az önmagamra az önmagamon belülre való menekülés, és a gondolatokban, érzelmekben való elveszés a probléma a gyásszal, hogy ott bent, magukban-magukkal maradnak az emberek. Megőrzi magának ezt az egészet, és nem lép vissza tudatosan egy ponton túl az életébe, vagy már azelőtt gyászol mielőtt elveszítette volna. Már akkor kilép a saját életéből, és bezárkózik önmagába, és a saját gondolataival, érzéseivel van kizárólag. Mindenki másról lekapcsolódik a saját Lelkéről is lekapcsolódik, és csak a személyiség félelmeinek a rabjává válik. Bezárkózva, önmagát tartja rabságban az ember ilyenkor.

Amikor eldöntöd hogy kijössz onnan, amikor eldöntöd hogy ezt így nem akarod, mert ez így, nem vezet sehova… csak az őrülethez, meg a depresszióhoz, betegségekhez… Amikor eldöntöd hogy kijössz ebből, akkor tudatosan törekszik az ember mindenféle módon arra, hogy kapcsolatokat építsen, újra kapcsolódjon az élettel. Ha csak egyetlen egy élőlénnyel, a bolygón lévő élőlénnyel van kapcsolatod, akkor már nem vagy egyedül ebben a fájdalomban, akkor már nem vagy egyedül ebben a veszteségben, szomorúságban mert az a lény: növény, állat, ember… az tudja, látja, érzi, hogy miben vagy, és segít a maga módján. Mindenki segít a maga módján a másiknak, ahogy tud…

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea és Dömötör Aletta