Meghajolni a Rend előtt, és tovább lépni.

Vannak olyan dolgok, amiket meg kell értenünk ahhoz, hogy meg tudjuk tenni, cselekedni. Ilyen az is amikor meg kell értsük, hogyan is működik a családi rend.

Tudattalanul, de mégis tudjuk, hogy sem a szüleinkhez nem tartozhatunk ha felnőttünk, sem pedig gyermekeink nem tartozhatnak hozzánk, ha felnőttek. De akkor hova is tartunk?

A párkapcsolatunk az egyetlen olyan kapcsolat ami megmaradhat, időtlenné válhat, ahova mindig tartozhatunk, ahol mindig igazán fontosak lehetünk. Nem véletlen, hogy mindenkinél a párkapcsolat a kardinális téma, hiszen érezzük mi magunkban, hogy ennek van igazán értelme, ez a miénk lehet végre. Ez nem egy ideig-óráig tartó közös út, mint a gyermekkorunk és gyermekeink gyermekkora, ez lehet egy örökké, egész életen át tartó közös utazás, amit együtt teszünk meg lépésről-lépésre, kéz a kézben.

Ahhoz azonban, hogy megérkezzünk a saját életünkbe, annak mélységeibe, és egyenrangú párkapcsolatunk lehessen, az az ára, hogy el kell engedjük mind a szüleinket, mind pedig gyermekeinket a megfelelő időben. A megfelelő pillanat mindkét esetben a felnőtté válás pillanata lesz. Amikor felnőttünk, amikor képesek vagyunk magunkról már gondoskodni, de azt is mondhatnám, hogy akkor amikor készen állunk az egyenrangú kapcsolatokra.

Szülőként abban tudunk segíteni gyermekeinknek, hogy ezt a folyamatot segítjük és támogatjuk, hogy a leválás a legjobb időben legyen és hogy amikor leválik gyermekünk, akkor valóban készen legyen. Az aki elengedi, valóban elengedi gyermekét az nem vár el tőle semmit, engedi, hogy a gyereke az legyen aki, és úgy éljen ahogyan ő akar. Szülőként jól tudom, hogy nem egyszerű ez, de azt is tudom, hogy megvalósítható. Engedni próbálkozni, hibázni, tapasztalni, hogy aztán a saját szárnya kinőhessen és repülhessen! Ezzel adhatjuk a legeslegtöbbet!

Ma már ott tart a tudatosság, hogy bármelyik szülő megtanulhatja a Rendet, családi rendet és törvényszerűségeket és eszerint nevelheti gyermekét, megkönnyítve annak sorsát, későbbi életét, kitágítva lehetőségének korlátait. Itt az idő a felelősségvállalásra és arra, hogy tükörbe nézzünk…valóban azt adjuk, amire mi vágytunk, valóban életre és szabadságra nevelünk? Valóban odaadjuk mindazt amitől boldog élete lehet gyermekünknek?

Tanítsuk meg a gyermekeket a Rendre, arra hogy mikor-minek van itt az ideje. Tanítsuk meg kötődni és leválni, elengedni. Mutassunk nekik példát ebben. Tanítsuk meg nekik az egyenrangú felnőtt kapcsolatok értékességét, és segítsük őket, hogy időben felnőjenek az élethez.

Mint szülők ennyit tehetünk és nem többet! A többi a felnőtté vált gyermekünk dolga lesz! Innentől a mi dolgunk a mi életünk, az hogy boldogságban éljünk, hogy elégedett párkapcsolatban létezzünk, hogy élő példával szolgáljunk gyermekeinknek és megmutathassuk szüleinknek, hogy ez volt az amire vágytunk, hogy ezt kellett volna nekünk megmutatni, segíteni.

Amit mi nem kaptunk meg, azt most odaadhatjuk a következő nemzedéknek, hogy ők már a teljességből kezdhessenek felnőtt életet.

A feladat nem kevés és nem kicsi, fogjunk hát össze és lépjünk együtt előre! Indulásra fel!

Végtelen szeretettel: Váradi Andrea