A Főnix útja-Amikor a szív újra emlékezni kezd…
Vannak pillanatok, amikor az életünk széthullik.
Mint amikor hirtelen vihar támad, ami minden biztonságot jelentő dolgot, mindent amibe addig kapaszkodni tudtunk, kezünkből kiszakít.
A csend ilyenkor súlyossá, a levegő sűrűvé, a napok egyformán szürkévé válnak.
Ezekben a pillanatokban azt gondoljuk, érezzük, hisszük, hogy az életet tápláló Fényt, örökre elvesztettük.
De bármilyen erős is legyen a vihar amin át kell mennünk, vagy tartson bármilyen hosszú ideig, a lelkünk mélyén, a veszteségeink, a hamu alatt, mindig marad legalább egyetlen egy szikra bennünk.
Egy parányi emlékeztető számunkra, hogy az élet több annál, mint amit most a szívünkben érzünk.
Ez a szikra nem kiabál, nem tör utat erővel – csak csendesen megbújik, és vár a pillanatra, amikor észre vesszük.
A Főnix nem akkor születik, amikor a lángok elérik, hanem amikor átadja magát a tűznek.
Ezzel is mutatja nekünk ez a szimbólum, hogy amikor engedjük, hogy a fájdalom átjárjon, amikor nem küzdünk tovább a tagadásban, hanem megengedjük magunknak a zuhanást, lehetőséget adunk magunknak, hogy átváltozzunk…
Mert mindig a mélyben kezdődik az újjászületés.
Ott, ahol úgy érezzük, teljesen magunkra maradtunk, ahol minden minden teljesen elcsendesül.
Ott, ahol már nem kapaszkodunk a régibe, és nem tudjuk még, milyen lesz az új. Ott, ahol két világ között, a semmiben, és ugyanakkor a legjobb helyen vagyunk.
Az élet lassan tér vissza üresnek érzett testedbe…
Először csak a lélegzet lesz könnyebb.
Aztán egyszer csak észrevesszük, hogy a hajnal fényében van valami szép.
Hogy egy mosoly, egy érintés, egy dallam újra megérinti a szívünket.
És jól tudjuk, hogy már nem ugyanazok vagyunk, mint voltunk,
mégis jó érzés, hogy most valami mélyebb erő, mindent meghatározó hit születik bennünk.
A trauma nem törli el a fényt – csak eltakarja egy időre, ahogy a felhők, a Napot.
És amikor belül készen állunk, a saját fényünk újra áttöri a sötétséget.
Mint a Főnix, aki a hamuból emelkedik, mi is képesek vagyunk újra az élet felé lépni. Már nem ugyanúgy, nem ugyanazzal a sebezhetőséggel, törékenységgel, hanem új, tisztább érzésekkel. Közelebb kerülve a megengedéshez, megtapasztalva a fény hiányát, és felismerve, hogy a legnagyobb mélységből is van kiút.
Tudd, hogy nem elég szárnyat bontva a hamuból felemelkedni, ahhoz hogy megtapasztalhasd magadat egy eddig ismeretlen, új minőségben, onnan ahol jártál, vissza kell térni: az Életbe kell visszatérni, és ez abban a pillanatban tud megtörténni, amikor őszintén ki tudod mondani: Túléltem! Itt vagyok! Vállalom az életet, vállalom a Sorsom!
Amikor a szív újra emlékezni kezd, onnantól kezdve gyógyulunk…
Végtelen szeretettel: Váradi Andrea
Recent Posts
