Szeretem az életem…

Vannak pillanatok, amikor őszintén ki tudom mondani, hogy „Szeretem az életem!” Vannak pillanatok, amikor megengedem magamnak ezt az érzést. Aztán a pillanatok tovaszállnak. Kiesek a saját helyemről, vagy talán az életemből. Kiesek a szerepemből. Abból a szerepből, melyet a Sors ruházott rám. Elfelejtem az üzenetet, melyet küldetésként a Lelkembe súgtak odafent.

Elfelejtem, hogy ki vagyok, és hogy hova tartok. Elfelejtem, hogy miért jöttem, hogy mi a dolgom. A gondok, a problémák, a megoldandó feladatok, a küzdelem az életben maradásért, a túlélésért, kiszakítják a tudatom. Bolyongok. Eltévedek, és a feledés homályába vesznek a Lélek pillanatok.

Szeretem az életem, amikor a helyemen állok. Szeretem az életem, amikor magamból adhatok. Szeretem az életemet, amikor a gyötrődés helyett, az életet választom. Szeretem az életem, amikor az életet választani nem bűn, hanem oltalom. Szeretném szeretni az életem, de a sok világi fájdalom, együttérzés hiányában összenyom. Szeretném az életem, ha a terheket letehetném, ha mások batyuja helyett, csak a sajátomat cipelhetném.

Azt tanították, úgy neveltek, hogy az élet nem érdemel tiszteletet. A minta az, hogy az életet csak elszenvedni lehet, és én őrzöm a mintát, mint egy jó gyerek.

A szenvedés túlnőtt az életemen. A világ szenvedése, a Föld szenvedése, az emberek szenvedése. A szenvedés, szenvedése…

Vajon milyen lenne az életem szenvedés nélkül? Elképzelhetetlen. Talán a mellkasom fellélegezhetne. Mint az első lélegzetvétel. Olyan, mintha még mindig nem történt volna meg. Mintha még mindig ütnék a hátamat, hogy vegyek már levegőt, de az ütéstől csak a rémület növekszik bennem. Talán nem értem, hogy miért erőből kell?! Miért nem lehet szeretettel? Miért nem lehet finoman beleszeretni az életbe?

Vajon milyen lenne az életem fájdalom nélkül? Elképzelhetetlen. A test fáj, a Lélek vérzik. A tudat fáj az utolsó kilégzésnél.

Vajon milyen lenne az életem, ha ezt az életemet élhetném? Ha a Sorstól elfogadnám a szerepet, melyre születtem? Ha megbékélnék. Békét kötnék a szenvedéssel, békét kötnék a fájdalommal. Békét kötnék az utolsó kilégzéssel, és békét kötnék az első levegő vétellel. Békét kötnék az erőszakkal, és békét kötnék a szeretettel. Talán akkor azt érezhetném, hogy szeretem az életem.

Végtelen szeretettel: Dömötör Aletta