Közénk áll az élet…
Felszínes, illúziótól csillogó világunkban kevés olyan lehetőség van, ami még így is, ebben a világban is igazán értékes, valódi és időt álló lehet. Emberi kapcsolataink ilyenek lehetnek. Becsülnünk kell azokat a kapcsolatokat, embereket és helyzeteket, ahol valódi, igaz szeretetet élhetünk meg.
Értékelnünk kell azt, hogy vannak, akik úgy szeretnek minket ahogy vagyunk, számukra az aki én vagyok, amit és ahogy képviselek, az valóban értékes. Vannak körülöttünk, mellettünk ilyen kapcsolatok, ilyen emberek, akik kifejezik felénk őszintén szeretetüket. Akik tisztelnek, becsülnek minket és nélkülünk már nem is akarnák elképzelni életüket. Összetartozunk, eggyé váltunk, társak, barátok lettünk. Egymás életének főszereplői lettünk. Együtt vagyunk és szeretünk amikor csak tehetjük. Megéljük a pillanatokat, az érzéseket, tápláljuk mindannyian a szeretetet, szerelmet. Figyelünk egymásra, támogatunk, segítünk. Együtt élünk, szinte együtt lélegzünk. Közös a célunk, közös az érdekünk, hiszen közös az életünk, a küldetésünk. Szeretni, a szeretetet megosztani jöttünk.
Tesszük a dolgunkat, végezzük feladatunkat, különleges pillanataink sokszor hétköznapivá válnak. Rutinná lesz a feladat, megszokottá lesz a kapcsolat. Itt vagyok és te is itt vagy. Tudjuk, érezzük. Tesszük a dolgunkat, magunkra már nem is figyelünk. Nincs már idő és energia az apró és különleges pillanatokra, figyelmünket szétaprózza a sok-sok feladat, amit meg kell oldanunk, el kell végeznünk. Távolodunk és észre sem vesszük. Már én is csak kívülről látom, mint mások. Magamat is kívülről látom. Valamit elveszítettem, valami történt bennem, velem, történt velünk és ennek hatására valamit közösen elveszítettünk.
Érezzük a hiányt, így leülünk és beszélgetünk. Keressük. Keressük azt, amit elveszítettünk. Amikor rád nézek, a szemedbe nézek, akkor nem értem, hogy mi történhetett… hiszen most is épp olyan fontos vagy, most is ugyanúgy szeretlek! Te is pontosan ezt érzed. Akkor mi történt velünk, mi történhetett?!
Hűségesek voltunk mindketten, megőriztük az ígéretet… s közben éltük az életünket, hiszen ezt is kell. El kell végezni, meg kell csinálni, ott kell lenni… észre sem vettük és egyre többet követelt. Egyre többet követelt tőlünk az Élet, és mi hagytuk ezt. Engedtük, hogy vezessen minket, így ennek köszönhetően elszenvedtük veszteségeinket. Átrendeződött az értékrend benned és bennem is, és még csak fel sem tűnt. Pontosan úgy, mint egy rutinos, csalfa szerető, úgy jött, olyan alattomosan és olyan eltökéltséggel, hogy szétziláljon minket. Akkor vettük észre, amikor már beállt kettőnk közé, amikor “veszélybe” került a közös életünk.
Közénk állt az élet, s mi hagytuk, megértettük, elfogadtuk, mert az mondják, hogy ez így szokott lenni. Azt mondják, hogy előbb vagy utóbb, de a sorba vissza kell állni, hogy a feladatok a fontosabbak, nem a másik…mondják, s mi is elhittük.
Hibáztunk, most már tudjuk, látjuk és most változtatunk!
Abban hiszünk és tudjuk, tapasztaljuk, hogy a Szeretet minden, hogy ott áll mindenek felett… akkor mostantól ez lesz a legfontosabb, hogy megéljük a szeretetet. Minden nap, minden másodpercében. Próbára tesszük most mi az életet, meglátjuk mi lesz a vége… Az élet nem állhat többé közénk, nincs köztünk helye. Nekünk van helyünk benne.
Elfoglaljuk helyünket az életben, és haladunk előre. Tesszük a dolgunkat, végezzük a munkánkat. Egymásra figyelve, a szeretetet megtartva, megosztva.
Közénk állt az élet… s talán azért, hogy felhívja figyelmünket valamire. Valamire, ami mindennél értékesebb, és ez a SZERETET!
Közénk állt az élet… vajon miért tette velünk ezt?
Talán azért, mert a sok-sok feladat miatt bezártuk a szívünket és az ÉLET érezte ezt… talán azért lépett ilyen közel, talán azért állt pontosan kettőnk közé, mert azt gondolta, hogy így meglátjuk azt amit üzen. Talán hiányzott az ÉLETBŐL a szeretetünk.
Most újra itt vagyunk, együtt vagyunk. Látjuk és érezzük egymást és tudjuk, hogy mi a dolgunk. EGYÜTT lépünk bele az életbe, megőrizve egymást és a szeretetet. Nekünk ez az élet, innen indul ki minden és itt lesz vége… benned és bennem, kettőnkben, az Együttben, SZERETETBEN!
Végtelen szeretettel: Váradi Andrea
