A Lelkünk összeér…
Az élet úgy hozza, hogy egyszer csak szülővé válunk, vagy jobb esetben magunk választjuk. Szülővé azok lehetnek, akik gyereket vállalnak. Ideális esetben már a fogantatás előtt készülnek rá, szokványos esetben a fogantatás után esünk bele életünk új szerepébe. Az új helyzet, hogy mi is életet adhatunk egy gyereknek, és ezzel magunknak lehetőséget, hogy megéljünk egy szerepet, vegyes érzéseket indíthat el. Örömöt, hogy gondoskodhatunk, szerethetünk, odaadhatjuk mindazt amit mi nem, vagy nem jól kaptunk meg, és félelmeket, szorongást, hogy vajon mi majd jól csináljuk-e.
Próbálkozunk, ügyeskedünk, hogy a rossz dolgokat kikerüljük, attól gyerekünket megóvjuk. Magunkat figyeljük, hogy szerintünk mi jó neki… védjük, oltalmazzuk, néha büntetjük, ha éppen úgy érezzük, hogy az lesz neki jó. Mindent megadunk, amit mi hiányoltunk, és mindattól megvédjük, ami nem volt jó nekünk. Családi mintáink, és saját gyermekkori megéléseink szerint nevelünk, szeretünk, és gondoskodunk. Nem tudjuk másként, csak így tudjuk.
Odaadjuk mindazt ami telik tőlünk, és úgy adjuk oda, ahogy szerintünk jó. Hogyan is adhatnám oda másként, mint ahogy szerintem jó? Hiszen én vagyok az anyja, vagy az apja, én tudom, hogy mi a jó neki, a gyereknek. Azt hisszük, hogy azzal, hogy gyerekünk született, bölcsebbek lettünk, okosabbak, érzőbbek. Észre kell vennünk, hogy szülőnek lenni, először csak egy szerep. Kapunk hozzá forgatókönyvet, jelmezeket, helyszínt, és jó esetben még társat is, aki segíti, vagy éppen nehezíti a helyzetet. És a legfontosabb, hogy kapjuk hozzá őt, a gyereket. Egy lényt, aki hozzánk érkezett, aki minket kapott segítségül ahhoz, hogy felnőhessen, és egyszer majd boldog felnőtt lehessen. Először csak érez, és ahogy telnek az évek, ő is egyre okosabb, érzőből egyre gondolkodóbbá lesz. Ő az, aki ott volt velünk gyermeksége minden másodpercében, és tudattalanul, de emlékszik minden együtt töltött, vagy egymás nélkül töltött percre. Ő az, aki majd egyszer minősíti szülői szerepedet…
Azt gondolom, és azt tapasztaltam meg a saját utamon, hogy szülővé is csak válni lehet. Ebben a szerepben is fejlődni, változni szükséges ahhoz, hogy egyszer majd úgy érezhessük, hogy valóban jól játszottuk el. Ahhoz, hogy a fejlődés elindulhasson, gondolkodnunk kell. Magunkról, helyzetekről, gyerekünkről, kettőnkről, és többünkről, a családról, a megélt és hiányolt helyzetekről. Fel kell idéznünk helyzeteket, az abban elfoglalt helyünket, felelősségünket, érzéseinket, cselekedeteinket. Hősiességünket, vagy gyávaságunkat. Értékelnünk kell önmagunkat, a szerepet. Aki idáig sem jut el, az szinte esélytelen. Esélytelen arra, hogy egyszer azt érezhesse, hogy jó szülője tudott lenni a gyerekének.
Jó szülők nem attól vagyunk vagy leszünk, hogy adott helyzetben éppen hogyan cselekszünk…nem kell benne maradni viselhetetlen helyzetben, mert a gyerekemnek rossz lenne ha elmennék belőle…nem kell mindent megadni, amikor nincs benned semmi amit odaadhatnál éppen…nem kell elhazudni szeretetet, amikor gyűlölettől mérgezett a szíved.
Idővel, amikor a gyerekből gondolkodó ember lesz, le kell ülni, és beszélgetni kell. Elmondani, megosztani mindazt, amit te éltél meg. Elmesélni a te mesédet, a te történetedet. Megosztani vele, azzal aki végig ott volt, és látott, érzett mindent. A gyerekünk az, aki mindent érzett, minden egyes rezdülésünk ott van benne. Őrzi az igazságosan és igazságtalanul elkövetett tetteink emlékét. A gyerekünk az, aki a legtisztábban látott minket a szülői szerepünkben. Ő profitált belőle, vagy szenvedte el.
Szülőnek lenni, az egyik legérzékenyebb szerep. Talán a legsérülékenyebb. Mert senki nem tudja, hogy kell jó szülőnek lenni, mindenki csak feltételez. Ez az a terület, ahol a legkönnyebben süllyedünk el. Éppen ezért időről-időre magunkat erősítjük meg benne. Magunk által kreált önigazolással, hamis gondolatokkal, érzésekkel. Ingatag építményünket az első vélemény lerombolja. Amikor valaki gondolatban eljut oda, hogy még szülőnek sem volt jó, nem tudtam jól gondoskodni, jól szeretni, jól nevelni a saját gyerekemet, ott romba dől minden. Mert tudod vagy sem, ez az egyik legfontosabb szerep az életedben. Hiszen ez az a szerep amin keresztül be tudod bizonyítani a világnak, hogy jobb vagy mint a szüleid voltak, és ezt ösztönből bárki megcsinálja…de ez nem igaz, az a baj!
Szülővé csak válni lehet!
Aki elindul, aki akarja az utat, az egyszer megérkezhet oda, hogy azt gondolhatja…szülővé váltam.
Akarod? Elindulsz?
Ülj le, és nézz magaddal szembe! Ne kérdéseket tegyél fel, hanem válaszokat követelj! Magadtól, igen. Választ akarj arra, amit és ahogyan tettél vele, és mindarra, amikor nem voltál ott, vagy elmulasztottál valamit megtenni vele, érte. Akard őt látni, megismerni. Akarj vele kapcsolódni. Akarj vele találkozni. Akard őt szeretni. Akard, hogy a gyermeked legyen. ŐT akard az életedbe, és vele együtt azt a szerepet, amit most már tudatosan vállalsz érte. Nincs mit vesztened, hiszen már felnőtt ember lett. Megtörtént amitől a legjobban féltél, nyugodj meg, túlélte, hogy te voltál a szülője…
Nincsenek általános sémák, és válaszok arra, hogy csináld jól…de a lényeg, hogy rá figyelj! Őt lásd, és ne magadat, meg kell értened, hogy a szerepedhez, ahhoz, hogy jól sikerüljön eljátszanod, ő a legfontosabb. Ő az, aki eldönti, hogy tetszik-e neki a színdarab.
Szülővé akkor válunk, amikor a felnőtt gyerekünk szülőként lát minket, és úgy viselkedik velünk, ahogy egy jó szülővel viselkedik egy jó gyerek.
Szülővé akkor válunk, amikor kötelezettségtől mentesen is fontos maradsz számára, érdekli a a sorsod, életed. Amikor teljes szabadságot adva neki tudod, tudhatod, hogy mindig visszatér, hogy feltöltődjön, megöleljen.
Szülővé akkor válsz, amikor magadban bejárod a szülővé válás útját, és már nem kötelezettségből vagy bűntudatból teszel bármit gyerekedért, gyerekeddel.
Szülővé akkor válunk, amikor a gyerekünk szülőként lát minket, annak lát akik vagyunk, elfogadja, megelégszik vele, és ezzel együtt azt gondolja, hogy mindannak amit ő megélt gyerekként, valamiért talán így kellett lennie…
Szülővé válhat az a gyerek, aki szülőként látja a szüleit, és megadja nekik az őket megillető helyet a Lelkében.
A legnagyobb ajándék amit egy gyerek adhat a szüleinek, ha a viselkedése szintjén is megjelenik a szülei elismerése.
A Rend szerint el kell fogadjuk a szüleinket olyannak, amilyenek és be kell fogadjuk mindazt amit, és ahogyan adtak nekünk. Hiszen ők adták a legeslegnagyobbat, az életet…
…de mit ér az az élet, amiben az elismerés híján nem lehet elég Szeretet?!
Szülővé akkor válunk, amikor a gyermekünkkel közösen alkotott térben újra, és feltételek nélkül megjelenik az a szeretet, amire ő igent mondott egyszer…akkor, amikor elindult felénk, még a fogantatás előtt, amikor az Egységes térből értünk, a velünk való találkozásért kilépett.
A Lelkünk összeér, bármi is történik vele, vagy velem… ez mindentől független!
Végtelen szeretettel: Váradi Andrea
