Búcsú nélkül mentél el…
Búcsú nélkül mentél el, és én még mindig nem értem, hogyan történhetett meg, hogy elveszítettelek. Te meghaltál, én pedig élek… Azt gondolom, hogy élek, de tulajdonképpen két világ között lebegek…se nem haltam meg, se nem élek. Lebegek az ürességben.
Évek teltek el, és még mindig sorolom, hogy mi az, ami hiányzik nekem-belőled. A veledből, az együtt töltött évekből nem maradt számomra más, csupán a nélküled. Felidézhetném a sok szép emléket is, de helyette szenvedek. Szenvedtetem magamat, hogy érezzem élek…minél jobban fáj, annál biztosabban érzem, itt vagyok az életben…
Vannak körülöttem emberek, akiknek fontos vagyok, és szeretnek, de csak látom, nem érzem. Nem érezhetem őket, mert csak téged érezlek…az utolsó érintés hiányát érzem. Olyan sokszor elképzelem, hogy milyen lehetett volna, ha ott tudok lenni veled, fogni a kezedet, és mondani neked, hogy menj nyugodtan, elengedlek téged. Ha ez megtörténhetett volna, akkor talán ma másként érezhetnék már a gyász helyett…
Ragaszkodom hozzád, érinteni akarlak, hosszan ölelni, érezni, hogy vagy…és ezért az elképzelt valóságért azokkal a pillanatokkal fizetek, melyekben nem vagyok jelen. Telik az életem, nélkülem. S közben, egy elképzelt világban veled vagyok éppen. Elképzelem mit mondanál, hogyan viselkednél. Beszélek hozzád, veled. Te és én… és közben tudom, hogy már nem vagy itt, már nem tudsz más lenni, csak képzelet…
Pillanatok vannak, amikor valódi önmagam lehetek, és tudatomra ébredek…olyankor te nem vagy ott velem. S ez így van jól, így helyes, hiszen te már nem vagy itt az életben.
Pillanataim egyszer talán órákká, napokká, majd évekké lesznek, s akkor majd azt mondhatom: Elengedtelek…
Te már elengedtél engem…ott, akkor amikor számodra véget ért az élet. Most rajtam van a sor, hogy én is elengedjelek. De ahhoz, hogy ez megtörténhessen, el kell engednem a fájdalmat, a hiányt, amivel most rád emlékezem. A gyász érzése az, ami összeköt minket, ami nekem téged jelent. Amikor érzem a fájdalmat, érezlek magamban téged, és ez jó volt eddig nekem. Mert így nem volt nélküled, így veled lehettem.
…köszönöm, hogy voltál nekem, hogy ismerhettelek, hogy szerettél engem, és szerethettelek! Hálás vagyok minden pillanatért, amit együtt tölthettünk el. Látod? Próbálom…engedlek…
A fejemből, a gondolataimból a szívembe helyezlek most téged, és ott örökre megőrizlek. Megőrzöm az emlékeinket örökre, és elengedem a fájdalmat cserébe. Ettől a pillanattól kezdve szabad vagy, és én is szabadon élhetek.
Szerettelek téged, és még most is szeretlek! Olyan nagyon szeretlek, hogy ezzel a szeretettel együtt képes vagyok rá, hogy elengedjelek. Elengedlek, mert úgy érzem, hogy így talán örökre velem maradhatsz a szívemben, és ez így lesz jó mindkettőnknek!
Itt, és most elbúcsúzom tőled, Isten veled!
…s tudom, hogy egyszer majd találkozunk…de addig is élem az életem, örömben, szeretetben, reményben.
Végtelen szeretettel: Váradi Andrea
