Búcsú egy édesapától.
Itt állunk megrendülten, mert egy váratlan pillanat elsodort téged, és olyan gyorsan lett csend körülöttünk, hogy még a szavak is eltűntek. Tudtuk, hogy egyszer itt lesz ez a pillanat, mégis mindvégig reméltük, hogy talán sosem jön el. Jól tudjuk, hogy soha nincs alkalmas pillanat az olyan búcsúzásra, ami után már soha többé nem láthatunk. Most csak nézünk magunk elé, és próbáljuk felfogni: hogy te, aki annyiszor tartottál bennünket, már nem vagy érinthető, arcodat is csak emlékeinkből idézhetjük fel.
Messzire mentél — olyan messzire, ahol mi most már nem érhetünk el. A távolság ami létrejött köztünk, minden pillanatban megszólít, hogy emlékeznünk kell, mert már csak így érhetünk el: előhívja a gyerekkor képeit, a reggeleket, amikor siettél dolgozni, mégis ránk mosolyogtál; a délutánokat, amikor a kezeddel mutattad, merre van az út; az estéket, amikor hallgattunk, és még a hallgatásodban is ott volt biztonság. Tőled tanultuk meg az élet ritmusát: hogy a dolgainkat el kell végezni, hogy a kimondott szónak súlya van, és hogy a szeretet néha csendben, csupán a tettek által beszél…
Ahogy nőttünk, távolodtunk is — ahogy ez a rend szerint való. Már nem gyermekszemmel néztünk rád: észrevettük, hogy te is ember vagy: hibákkal és fáradtsággal. Akkor még nem tudtuk, mennyi csendes lemondás, és rejtett gondoskodás fért bele az életedbe. Most, hogy itt állunk, most látjuk meg újra a nagyságodat: hogy milyen magasra nő valaki a szívünkben, amikor hiányával betölti a teret.
Emlékezünk a közös percekre és évekre, és ahogy emlékezünk, a szívünk egyre jobban megtelik hálával. Emlékezünk arra is, milyen nehéz volt egyszer elindulni a saját utunkon, elhagyni a szülői házat — és hogy te engedted, sőt bátorítottál: „Menj, próbáld meg. S ha szükséged van rám, itt vagyok.” Most újra gyerekek vagyunk egy pillanatra, és azt érezzük: valójában óriás voltál számunkra, mert te a biztonság érzését adtad — a tudást, hogy van hova visszanézni, visszatérni, van egy hely, ahol a Lelkünk biztonságra, védettségre talál.
Most búcsúzunk. S miközben ezt tesszük, abban hiszünk, hogy te már készen álltál. Amikor felidézzük az arcodat, a tekintetedet, látható volt valami beletörődő bölcsesség, mint amikor valaki egyértelműen tudja, hogy itt a vége, neki ennyi járt csupán… Megpróbáljuk ezt elfogadni, mert tudjuk, jó helyen vagy, az angyalok, és Isten vigyáznak rád.
Mi itt maradunk mindazzal amit kaptunk tőled, és elmondjuk, amiért összegyűltünk: elbúcsúzunk, szeretettel elengedünk az utadra téged, és szívünkben őrizzük örökre az emlékedet!
Amikor azt mondjuk, hogy elengedünk valakit, valójában mi történik?
Az elengedés nem egyetlen gondolat vagy mozdulat, inkább sok kicsi igen, ami a szívünkből fakad:
• Elismerés. Kimondjuk a saját hangunkon, hogy azt visszahalljuk: ez megtörtént, te meghaltál. Együtt voltunk itt az életben veled, és ma már látjuk, hogy ez az élet kerek volt a maga töréseivel együtt, minden úgy lett jó, ahogy megtörténhetett.
• Odaadás. Amit eddig szorítottunk — kérdéseket, kimondatlan szavakat, félelmeket —, most letesszük, egyszerűen odaadjuk neked. Megkérünk téged, hogy vegyél el tőlünk mindent, ami nem hozzánk tartozik, és vidd magaddal, átadjuk, hogy mi terhek nélkül élhessük az életünket.
• Bizalom. Ráhagyatkozunk arra, ami nagyobb nálunk. Mint amikor a kikötőben eloldják a köteleket: a hajó nem zuhan a semmibe, víz megtartja. Mi is így éljük át most a fájdalmunkat, tudva hogy van valami nagyobb erő, ami helyetted megtart minket.
• Légzés. Belégzés: ami volt, a múlt, a közös történetek, mind hozzánk tartozik. Kilégzés: ami menni készül, hadd menjen. A ritmusban egyszer csak kisimul valami odabent. S miközben lélegzünk tudjuk, hogy minden lélegzettel újra egyre közelebb kerülünk az élethez.
• Újrakezdés. Nem úgy megyünk tovább, mintha semmi sem történt volna, hanem úgy, hogy mindazt, amit tőled kaptunk, magunkkal visszük az életünkbe. A közös történeteink már bennünk folytatódnak, mi írjuk tovább a történetet.
• Elengedünk, mert az elengedés így nem lemondás, nem feladás. Hanem annak belátása, hogy az élet tovább áramlik, és a szeretet, amit egymásba írtunk, nem veszít az erejéből attól, hogy az egyikünk már a láthatatlan parton áll.
Most megállunk egy percre, és köszönünk. Köszönjük Apa! A munkát, amivel megtartottál bennünket; a türelmet, amivel kivártad a választ; a szavakat, amiket kimondtál; és azokat is, amiket hallgatással tanítottál. Köszönjük az életet, amit adtál nekünk, és megígérjük: igyekszünk valami jót kihozni mindabból, amit az életeddel tanítottál.
Kísérünk tekintettel, imával, csenddel — ameddig lehet. Aztán megyünk tovább a felnőtt életünkben: és amit kaptunk tőled, továbbadjuk a gyerekeinknek, az embereknek, akikkel találkozunk majd az utunk során. Tudjuk: egyszer eljön a nap, amikor mi is átlépünk arra a partra, ahol te vársz majd ránk. Addig is a szívünkben hordozunk, és amikor a szél megmozdul, amikor egy illat, egy dallam, egy mozdulat rád emlékeztet, csak csendesen mosolygunk…mert jól tudjuk, ez az emlékeztető rólunk, nekünk-általad talált ránk.
Végtelen szeretettel: Váradi Andrea
Korábbi cikkek
