Látlak téged…
Hallgatom amit mondasz nekem, és értem a mondatok jelentését, de a szavak mögött nem érzek mást csupán légüres teret. A tér, amit egykor az érzések töltöttek be, mára kiüresedett.
Figyellek, és amit mondasz, szemben áll azzal, amit érzek. Azt mondod, hogy minden rendben veled, és mire a mondat végére érsz, mint egy szégyenlős kislány, elkapod a tekinteted. Nem nézel a szemembe, nem bírod el kérdező tekintetem. Nem mondom ki, mert nem akarom, hogy a kérdésem súlya az utolsó csepp legyen neked… csendesen hallgatlak, és próbálom a szemedbe nézve üzenni, hogy: Itt vagyok veled! Érted vagyok itt, nem csak veled.
Látom a rengeteg fájdalmat, érzem a szenvedésed. Tudom, tudom, ez a te utad, csak te járhatod be. Ismerem a válaszaidat. S most mégis azon gondolkodom, hogy melyik pillanat legyen az, amikor azt mondom neked: Vége…ez így tovább nem mehet! Nem bánthatod tovább magadat, mert már tényleg semmi értelme!
Megtanult válaszok, és mozdulatok választanak el a valóságtól, és észre sem veszed. Világod a világtól egyre messzebb, és még mindig távolodsz, mert nem bírod azt, amit magadban érzel. Félek, mert tudom, hogy eljöhet a pillanat, amikor számomra is elérhetetlen leszel.
Féltelek. És nem a világtól, még csak nem is másoktól…magadtól féltelek. Mert senki nem olyan kegyetlen veled, mint te…
Hányszor hallottam már tőled, hogy elfogadod a világot, és az embereket olyannak, amilyenek, és hogy téged már nem érdekelnek a történetek. A múlt…na az meg pláne nem érdekel, mert tudod jól, hogy a jelenben kell lenned. Nem visszafelé, és nem is előre nézve, hanem egyértelműen, és elszántan a pillanatban, a jelenben. Vannak, akik bár látnak, de nem ismernek téged, igen amikor nekik elmondod a válaszaidat a feltett kérdésekre, akkor ők elhiszik neked, hogy úgy gondolod, azt érzed. S ha így is van, egy biztos: magadat nem csaphatod be.
Világod világossága mára egyre sötétebb…mint egy verem, aminek alján büntetésedet töltöd éppen, amit magadnak szabtál meg. Jól tudod, hogy ki vagy te! Emlékezz!
Meglehet, hogy igazad van amikor azt mondod, hogy tettessé tesz minket az élet… de az biztos, hogy szabadságunkat nem kéri cserébe, és azt sem várja el tőlünk, hogy magunkat büntessük meg.
A Sors mérlegel, majd jutalmaz vagy büntet. Igazságot tesz. Kiegyenlít mindent. Ezt az életet, eddigi életeket, olyan összefüggéseket tesz rendbe, amit már nem is lát az emberi elme. Nem tudod követni, nem lehet megérteni, csak onnan tudhatod, hogy éppen mi zajlik, hogy mennyire nehéz, vagy könnyű a te életed.
Most mindenkinek másként nehéz…ez az első amit el kell fogadnunk a továbblépéshez. Tudom, látom, hogy neked még nehezebb…vajon eszedbe jutott már szenvedéseid közepette, hogy feloldozást is kérhetsz?
Feloldozás…nem felmentés, inkább kegyelem. Amikor magadnak számolsz el. A Lelkednek, lelkiismeretednek. Amikor belátod, hogy tévedtél, tévútra keveredtél, nyerészkedtél, az Én-ben elsüllyedtél, elárultad az Egység emlékét, és ezzel elárultál minket, a többieket.
És még ezzel együtt is feloldozást nyerhetsz. A Mindenség, a Sors megteheti, hogy feloldoz téged, és szabadon enged.
…s ha ez megtörténik, egyetlen kérdés marad csak, hogy amikor meglátod, hogy mit tettél másokkal, és elsősorban Önmagaddal, ott, akkor mit kezdesz majd a szégyeneddel…
Az is lehet, hogy megkaptad a kegyelmet, és attól szenvedsz. Ezt csak te tudod, hogy hol tartasz éppen a kiegyenlítésben. Maradt-e benned elég erő amit most megfordíthatsz, és az irányítás helyett, letérdelhetsz vele? Van-e benned elég alázat ahhoz, hogy segítséget kérj, hogy megkönnyebbülhess, hogy egyetlen lépéssel közelebb kerülhess a végéhez? El tudod-e engedni az akaratodat, és tudod-e követni azt, aki mutatja a kivezető utat?
Tudom, hogy most sírsz, zokogsz, és azt mondod mindenre, hogy: IGEN!
S ha így van, akkor tudhatod, hogy az elég sok könny egyszer felolvasztja jéggé dermedt szívedet…és ott, akkor vége lesz! Ott, és akkor lehet vége, amikor feloldozást kérsz végre, és a kegyelmet magadnak adod meg.
Megbocsátani önmagadnak…a legnagyobb ajándék az életben!
Végtelen szeretettel: Váradi Andrea
