Mindig van választásunk…

Felelősek vagyunk reakcióinkért, viselkedésünkért, és előbb vagy utóbb, de önmagunk felé mindig elszámolunk. Mindannyian kivétel nélkül traumatizáltak vagyunk. Elvesztettünk valakit vagy valamit, nem valósult meg, amit megálmodtunk. Szenvedünk, fájunk, és hogy túl élhessük, saját magunk érző részétől elválunk……és így önmagunktól egyre messzebbre kerülünk. Egyre jobban megvadulunk. Indulatosak, haragosak, számon kérőek, követelőzőek vagyunk. Amikor így működünk bántunk másokat, lehetnek szavaink látszólag kedvesek, mégis karcolnak. Szemben állunk, és harcolunk. Mindennel, és mindenkivel. Leginkább önmagunkkal. Védekezünk, aztán védekezésből-támadunk. Nem érezzük, nem látjuk mit tesszük, csak a magunk mögött hagyott romokból látjuk, hogy valami nincs jól. Nem tudunk megállni, nem tudjuk magunkat leállítani, nincsenek határok, szabályok, nincs más, csak az ÉN. A nekem, az enyém. A kell, és a jár nekem… Akarom, és elveszem. Nem számít, hogy mit okozok ezzel neked, mert nem vagy te…csak én vagyok, magamra maradva, kiüresedve, napról-napra magányosabban. Bezárkóztam. Páncéllal vettem körül magam, és a páncél áthatolhatatlan. Ne lépj közelebb, mert bántani akarlak! Igen, jól hallod! Akarlak bántani…látni akarom, hogy te is szenvedsz…mert azt gondolom, akkor ketten leszünk, ugyanabban az érzésben, és elmúlik az egyedül fájdalmas kínja bennem. De nincsenek érzések, hiába szenvedsz, hiába bántalak egyre jobban, egyre mélyebben, semmi nem történik bennem. Aztán egyszer csak felismerem…jó nekem, ha bántalak, és látom, hogy szenvedsz, mert ettől erősebb leszek. Erősebb, és ezzel az erővel végleg ellököm a saját érző részemet. Hideggé, érzéketlenné, gonosszá lettem……vagy a bennünk lévő fájdalommal együtt maradunk, veszteségeinket meggyászoljuk, összeomlunk, és segítséget kérünk, megoldásokat keresünk. Keresünk valakit, aki segít túlélni, elfogadni, megérteni, és az érző részünkkel való kapcsolatot erősíteni. Csendben vagyunk, nem kapcsolódunk, hogy ne bántsunk. Nem akarjuk a többieket megbántani, nem akarjuk, hogy nekik miattunk fájjon. Magunk felé fordulunk, magunkban, magunkkal dolgozunk. Gyűlöletből-Jóságot, Haragból-Megértést, Elutasításból-Szeretetet formálunk. Aztán egyszer csak újra kapcsolódunk. Előbb magunkkal, aztán a többiekkel, a világgal. A fájdalom nem múlt el teljesen, de tudjuk, és érezzük, hogy már van bennünk annyi Szeretet, hogy kapcsolódjunk. Hosszú út amit bejárunk, fáradtságos munka amit vállaltunk…hogy történjék bármi, mi érző emberek maradunk!Mindig, minden körülmények között van választásunk: A Szeretetet tápláljuk, és érzők maradunk, vagy szabadon engedjük a démonjainkat, és pusztítunk. A mi döntésünk, a mi választásunk…és előbb vagy utóbb, így vagy úgy, döntéseinkkel elszámolunk…Végtelen szeretettel: Váradi Andrea